Saját alkotásaim
Milyen csodás ez a rettenetes és kínzó hőség,
melytől izzad az ember, de úgy rendesen,
s a terményekből sem lesz bőség.
A befolyásolt időjárás valódi poklot varázsol,
és kíméletlenül gyötri az élővilág nagyját,
növénnyel, állattal egyaránt leszámol.
Nem enged pihenni, s elveszi a maradék erőt,
meggátolja a felfrissülést, a normális létet,
messze elűzve a természetes esőt.
Milyen csodás a forróság, jó ám a szenvedés,
kinek is kellenének az elviselhető napok,
mikor itt van helyettük a perzselés.
Ébren álmodik az ember a nagy hőség közepén,
álmodozik egy kellemes, egy hűvös helyről,
és úgy érzi magát, mint egy jövevény.
Ébren álmodik arról, hogy mindez csupán álom,
és neki semmi keresnivalója eme pokolban,
mely mindent bevet, hogy neki fájjon.
Ébren álmodik, miközben csurog róla a sós víz,
amely marja a szemeit, marja az egész testét,
s érzi, e szenvedésbe szakad bele a szív.
Izzadtságtól tapadtan már nem ugyanaz semmi,
sajnos minden rosszabb, elviselhetetlenebb,
s mindez ellen bizony igen nehéz tenni.
Átázott ruhák és kellemetlen szagok mindenütt,
ragacsos tárgyak, és csuromvizes lepedők,
oly sokaknak a hűvös lett a mindenük.
Izzadtságtól tapadtan az élet annyira kegyetlen,
és olyannyira kínzó, kimerítő, nullává tevő,
hogy meglátszik a véreres szemekben.
Mindenkiből előtörhet olykor a rossz énje,
főleg ha bántják, ha megsértik a lelkét,
s ilyenkor bárkit eltenne a jégre.
Hőség idején szintúgy árad a düh, a harag,
s minél jobban szenved ettől az ember,
a kínja annál inkább vele marad.
Mindenkiből előtörhet a pusztítani akarás,
amit megpróbálhat elnyomni, leplezni,
s végül rájön, felesleges a tagadás.
Izzasztó napok és gyötrelmes, kínzó éjszakák,
álmatlan forgolódás a tapadó lepedőkön,
ezek kísérnek most minden éjszakát.
A pokoli forróság felőrli a fáradt elmét, lelket,
idegessé, ingerültté és kegyetlenné tesz,
s így még nehezebbé válnak a terhek.
Izzasztó napok, levertség, harag és morcosság,
mind csak szenvedést hoz az emberekre,
ezekre csak a jó hűvös lehet orvosság.
Micsoda öröm izzadni, biz valóságos mámor,
a pokoli hőség áldásait élvezhetjük,
és legalább naponta százszor.
Olyan jó, amikor a sós lé belefolyik a szembe,
vagy marja a bőrt, a test minden táján,
s ettől jön meg az ember kedve.
Kedve ahhoz, hogy egy kis hűs fürdőt vegyen,
azután keressen valamilyen árnyékot,
és végül már semmit ne tegyen.
Micsoda öröm izzadni, ez minden ember álma,
persze vannak, akik nem imádják ezt,
s ők a hűvösre vágynak, már ma.
A hőségtől szenvedve nem ugyanaz semmi,
sokkalta nehezebb még levegőt kapni is,
s még fárasztóbb a dolgunkat tenni.
Kimerültebb, s idegesebb ilyenkor az ember,
ingerlékenyebb, szinte robbanásra kész,
és nyugalmat, békességet nem lel.
A hőségtől szenvedve igen kínzóak a napok,
a türelem elbujdokol árnyasabb vidékre,
s mindezt szenvedik, kicsik, nagyok.
Iszonyú forróság gyötri, kínozza a világot,
megsárgítja a mezőket, a fák leveleit,
s elszárítja valamennyi virágot.
Az emberek is rettentően szenvednek tőle,
folyamatosan izzadnak, tapad a ruhájuk,
s a pokoli hőség veszélyes a bőrre.
Az állatvilág kínjai ugyanolyanok, égetők,
szomjasan, lesoványodva és tikkadtan,
a fájdalmaik csak szemmel mérhetők.
Kiszáradnak a folyók, a patakok, s a tavak,
ivóvízhiány alakul ki szerte a Földön,
a kiszáradt medrekben döglött halak.
Iszonyú forróság és irányítható természet,
amikor a cél találkozik a technikával,
minden élőlényt utolér az enyészet.
Tompító hőség kínozza az ember testét, lelkét,
próbára teszi a türelmét és a kitartását,
keresztülhúzva számtalan tervét.
Elveszi az erőt is, amely fokozatosan kimerül,
leizzaszt, s gondolkodás képtelenné tesz,
amíg végül a szenvedő kiterül.
Tompító hőség, mely égető és igen kegyetlen,
nincs lelke, nem lehet soha számonkérni,
ám nem ez a gond az egyetlen.
Rettentő feszültség uralja a napokat,
felerősíti a nehéz gondokat, bajokat.
Perzsel a levegő, szenved az ember,
hűsítő pihenésre manapság nem lel.
Izzadtan, s tapadva végzi a dolgokat,
kínjában felidézi a múltbeli sorsokat.
Egyre többször önti el az erős harag,
nem nyugtatják meg a békítő szavak.
Másokat hibáztat bizony mindenért,
akár gyilkolna is a jó kis kincsekért.
Azonban erre sajnos kevés az esély,
s lassan elhagyja a maradék remény.
A szeretet ereje tartja benne a lelket,
s tudja, hogy igaz békére nem lelhet.
Vészterhes, pusztító és gonosz idők,
s a mostani napok korántsem dicsők.
Rettentő feszültség járja át a sejteket,
a halál még sok új praktikát rejteget.
Leáldozik az emberek világa végleg,
ők nem, de hírük megmarad névleg.
