halál Archívum - 13 / 16 oldal

Halálunk után

Megszületünk, mosolygunk és sírunk,

a szüleinkkel ki a főnök csatát vívunk.

Számunkra a világ csupán evés, alvás,

nem zavarhat sem háború, sem vallás.

Később jönnek az óvodai, iskolai évek,

benne nehéz pillanatok, olykor szépek.

Igaz barátságok és szerelmek alakulnak,

a kapcsolatok őszinteségen alapulnak.

Érzések, tapasztalatok során vezet az út,

közben igen gyakran felidéződik a múlt.

Felnőttként létezni biz sohasem könnyű,

s a megpróbáltatások sora néha szörnyű.

A családunk valódi szeretettel vesz körül,

jelenlétünknek a legfiatalabb tagja is örül.

Pici korunk óta tanítanak és jóra nevelnek,

sokszor a kényes kérdéseinkre is felelnek.

Sajnos az idő vasfoga kifog az élet erején,

mind ott találják magukat a halál mezején.

Hiányuk egyre nagyobb és égetően fájhat,

emlékük tovább él, s velünk eggyé válhat.

Sajog a szívünk, mikor reájuk gondolunk,

magunkban számtalan érzelmet gondozunk.

Élnek, amíg élünk, velünk vannak, ha kell,

halálunk után valamennyiük nyugalmat lel.

Mély álomban

Mély álomban szundítanak az állatok,

olyankor nem éreznek félelmet,

sem fájdalmat, sem bánatot.

Nem látják, hogy körülöttük mi folyik,

nem reagálnak, s nem érzékelik,

az álmuk mégis elfogyik.

Már ők sem ugyanazok álmok nélkül,

csupán szőrös, s tollas élőlények,

sokuk bármitől megrémül.

Megrémülnek a szellőtől és az esőtől,

felborzolva a szőrüket, s tollukat,

rettegnek mindenféle erőtől.

Attól is, melyet legyőzhetnének simán,

amely nagynak láttatja önmagát,

de valójában hitvány, silány.

Mély álomban maradva le lesznek ölve,

kizsigerelik majd mindannyiukat,

s meg lesznek sütve és főzve.

Ha idejében magukhoz térnének végre,

az álmok nélküli világban küzdve,

nem kerülnének hűtőbe, jégre.

A Halál sötét terve

A Halál sötét terve megvalósulni látszik,

forgatókönyve kíméletlen, s gonosz,

az emberekkel könnyen játszik.

Könnyen, hiszen akadályba nem ütközik,

bármit szabadon megtehet, s hiszi,

az akaratát hű segédei tükrözik.

Segédei bábként szolgálják a gazdájukat,

kapnak érte jutalmat is igen bőven,

s ezért simán eladják hazájukat.

A népüket is gyors pusztulásba taszítják,

hisz számukra ők nem számítanak,

a családokat is szétszakítják.

Vélik, hogy őket a gazdájuk megkíméli,

s védettnek érzik becstelen létüket,

ám bűnük súlya mind elkíséri.

A Halál sötét terve megmérgezi a világot,

igyekszik örökre kiölni a reményt,

a lelkeket, s minden virágot.

Ám dölyfös önhittségében nem néz hátra,

s nem látja az apró Fényt a sötétben,

e csekélység nem hozza lázba.

A Fényt táplálja a tiszta, igaz lelkek ereje,

nemsokára beragyogja majd az eget,

s így elbukik a hitványak serege.

Senki által

Senki által megválasztott gonosz kör,

a világ népeinek az elpusztítására tör.

Ámítás, irritáló, hazug reklámok sora,

az embereket nem hagyja békén soha.

Zúgó folyamként ömlik majd a méreg,

amíg övéké nem lesz az utolsó kéreg.

A Föld teljes egészére igényt tartanak,

s addig sokakat önpusztításba hajtanak.

Nem számít öreg, fiatal, szép, s beteg,

a lényeg az, pusztuljon az embersereg.

Mégpedig mielőbb, nem fognak várni,

s nagyon gyorsan eredményt kell látni.

Egymásra uszított balgák bégető nyája,

az elvakult gyűlölettől egymást bántja.

Holott, ha a csekélyke értelem győzne,

nem lenne mindenki könnyen legyőzve.

Senki által megválasztva, az a kör álma,

s ellenállás nélkül teljesülhet is a vágya.

Más lesz majd a világ, s alig marad élő,

ez a rémálom be is teljesedhet, az a félő.

A Lelkiismeret

A Lelkiismeret az emberiséggel született,

velük kelt, feküdt, megtette amit lehetett.

Így ment ez évezredeken, s korokon által,

nem fordult volna Ő a becsületnek háttal.

A történelem során gyakorta szólalt meg,

tisztességes volt, s nem maradt utána heg.

Sokakat térített le a sötétségnek az útjáról,

gyakorta hozott fel példát önnön múltjáról.

Ám eljárt felette az idő, mely hitvány lett,

s újabban büntetlenné vált sok gonosz tett.

Egyre kevesebbekre tudott szavaival hatni,

mégsem akarta az embert pusztulni hagyni.

A Lelkiismeret immár haldoklásba kezdett,

látja, s érzi jól, hogy ez a vég, nem a kezdet.

Elkezdődött ím a terv, a programozott halál,

ebből kiutat sajnos a Lelkiismeret nem talál.

A sötétség szörnyei

A sötétség szörnyei biza régóta várnak,

s barlangjuk mélyén kitörésre vágynak.

Barlangjuk nem látható világi szemnek,

s magukat vélik istenek fölötti szentnek.

Kezdetektől fogva átjárja őket a gonosz,

utánuk semmilyen erő sohasem nyomoz.

Hiszik, nekik bármit és mindent szabad,

bár a kezükhöz oly sok hitványság tapad.

Uralni szeretnék a bolygó minden lényét,

félretéve a galaktikus törvényeknek létét.

Természetesnek gondolják az uralmukat,

remélve, ezért is megkapják a jutalmukat.

A jutalmukat, amely kizárólag nekik jár,

lényegtelen, hogy másoknak nagyon fáj.

Hitük megerősíti önnön borzalmas létét,

maguk alá gyűrnék a világ összes népét.

A sötétség szörnyei reánk halált hoznak,

kegyetlenségük okán nem visszakoznak.

Legyőzni őket nehéz, s szinte lehetetlen,

ám azért a remény talán nem tehetetlen.

Egykor rég

Egykor rég egy sötét repedésből,

a sziklák mélyéről előtört az élet,

s lassan csordogálva indult útnak,

erejét keresve a jelennek, múltnak.

Patakként indult, folyó lett belőle,

magával sodort amit csak lehetett,

ereje nőttön-nőtt, mosta a partokat,

megvívta a mindennapi harcokat.

Hatalmassá szélesedett a világban,

erőteljes zúgása nem ismert határt,

lerombolt minden akadályt útjából,

sehol nem talált nyugalmat, hazát.

Idővel lassult, hordalékkal telítődött,

áramlása zavarosan kavargott tova,

örvénye tajtékosan habozva forgott,

érezte innen már nincs visszaút soha.

Tudta közeleg a vég, bármerre is tart,

hömpölygése szennyes szürkévé vált,

esélye, hogy ifjabb, nagyobb legyen,

nem maradt és egykori álma elszállt.

Iszaptól terhesen vonszolta magát,

erőtlenül elfolydogált a kanyonba,

ott nem talált mást, csupán a halált,

végzete elvitte a galaktikus vadonba.

Hamvába halnak az álmok

Hamvába halnak az álmok,

reménytelenek a remények,

végtelenbe nyúlnak a bálok

és fájón sírnak a szegények.

Elhalásra ítéltek a vágyak,

s megnyomorítottá a lelkek,

az időben sóhajok szállnak,

míg szabadságra nem lelnek.

Az értelem küzdeni nem mer,

sötétben, gyáván, félve lapul,

így nyugodalmat soha nem lel,

s küzdelem nélkül marad alul.

Eközben dőzsöl a hitvány,

az alantas, a hazugok sora,

újabb kelepcéket nyitván,

ragyog az elnyomók kora.

Háttérből irányít a gonosz,

homályba burkolva a valót,

míg minden jót el nem oroz,

életben tart minden csalót.

Kelepcéje háborúhoz vezet,

ártatlanok hullanak a porba,

efelől biz kétség nem is lehet,

s elvérzenek a jó hívei sorra.

Az ég kékje homályba borul,

perzselt földön égnek a sírok,

a lét szakadék szélére szorul,

irtózatosakká válnak a kínok.

Vérben fürödve sújt le a halál,

nem kegyelmez és nem kímél,

elpusztít mindent, amit talál,

nem is mérlegel, csupán elítél.

Hamvába halnak az álmok,

ha a tűz gyorsan fel nem éled,

ez a világ oly hitvány, s álnok.

nem lesz mit a sorstól kérned.

A széken állva

A széken állva mereng életén egy férfi,

hogy ez a világ valaha is jobb lesz,

azt igencsak erősen kétli.

Gondolatai visszarepítik a szép múltba,

mikor gyerekként szaladt a mezőn,

majd belenézet egy kútba.

A kút csillogó vizében úszott egy béka,

igaz, nem is volt ott keresnivalója,

de mégis előfordult néha.

Hasonló történetek képei villantak elő,

szomorkásan elmosolyodott tőlük,

s érezte, elhagyja az erő.

Az arcáról igen hamar eltűnt a mosoly,

fájdalmasan felsóhajtott többször,

érezte e Földön csak fogoly.

Imádta a családját, a rokonait, barátait,

bármit megtett volna mindőjükért,

de sajnos ismerte a határait.

Manapság félelemben telnek a napjai,

minden perce rettegés és pánik,

így akarják a világ nagyjai.

A munkahelye veszélyben már megint,

pénze, tartalékai erősen fogyóban,

akárhová néz, bárhová tekint.

Kilátástalanság, ismét a járvány réme,

hazugságok sora, s cselszövések,

büntetések várnak a népre.

Egész nap maszkban fuldokolva lenni,

visszaszívni az elhasznált levegőt,

de nem tud ellene tenni.

Így semmit nem ér az élet, ez nem kell,

nem akar idomított állatként élni,

s nyugodalmat nem lel.

A széken állva, elmélkedve idáig jutott,

s míg könnyei cirógatták az arcát,

a lába alól a szék kibukott.

Kimondhattuk volna

Kimondhattuk volna olyan sokszor,

megpróbáltuk többször, de rosszkor.

Megtehettük volna szívből, s igazán,

a bánat kései, csöppet sem vigasz ám.

Mi emberek annyira sokat hibázunk,

s biz lényegtelen dolgokon vitázunk.

Gyakorta letagadjuk azt amit érzünk,

kívül mosolygunk, de belül vérzünk.

Érezzük magunkon, hogy sok a teher,

a valóság, az igazság keményen lever.

Nem szeretnénk látni önnön hibánkat,

s dacosan zárjuk le gyakran vitánkat.

Nem mutatjuk ki az érzelmeink sorát,

szívesen elfújnánk történéseink porát.

Szeretünk, gyűlölünk, néha imádunk,

előfordul, nem tudjuk mit is csinálunk.

Nem nyújtunk kezet szeretteink felé,

ha lehet, nem megyünk a sorsunk elé.

Mire lépnénk elhervad az élet virága,

elalszik a tűz, elillan az álmok világa.

Szemünk előtt hever megannyi tettünk,

makacs önhittségünk okozza vesztünk.

Soká eszmélünk, addigra kínzóan késő,

s nem akarjuk hallani, hogy ez a végső.

Végül megtennénk mindent, amit lehet,

sajnos elkéstünk, a halál ím reánk nevet.

Szeretlek Anyám. Kimondhattuk volna,

s hátralévő időnk nem a gyászról szólna.

h	K	s	c	p	s	v
				1	2	3
4	5	6	7	8	9	10
11	12	13	14	15	16	17
18	19	20	21	22	23	24
25	26	27	28	29	30	31