halál Archívum - 14 / 16 oldal

A posvány mocsarában

A posvány mocsarában vergődik a világ,

egyre lejjebb süllyed a mocsokba,

már nem nyílik számára virág.

A sötétség deleje előtör a bűzlő mélyből,

hosszú ideig várt lenn és erősödött,

most pusztíthat csupán kéjből.

Bármit megsemmisít, mi az útjába kerül,

mi át akar jutni ragacsos felszínén,

az biztosan az aljára lemerül.

Lávaként fortyog immár a felszín fölött,

elsodorja az élet apraját és nagyját,

s rendet vág az élők között.

Fojtogató halálként, s gonoszul gyilkol,

befolyik bárhová, tumorként dagad,

s minden lehetőt bepiszkol.

Magával ragadja a legerősebb lényeket,

az, melyik ellene szegül elpusztul,

megmásítva a valós tényeket.

A posvány mocsarában vergődik a világ,

ez a förtelem ezután mindent akar,

efelől nem is lehetnek viták.

Az élet utolsó reménye a Napban rejlik,

a mocsár kiszárítása a mentsvár,

ha a Nap végre elősejlik.

Életünk pillanatképek sora

Életünk pillanatképek sora,

melyek nem tűnnek el soha.

Emlékek porát idézi a múlt,

bármilyen hosszúra is nyúlt.

Érzelmek sokasága kavarog,

cseles útvesztőként kanyarog.

Jó, rossz, szeretet, vagy bánat,

az elmúlás oly nagyon fájhat.

Szeretteink szívünkben élnek,

már nem szenvednek, s félnek.

Szempilláik zárva maradnak,

a végső honuk felé haladnak.

Szomorú gyász tölti be a teret,

sötét fátylán átlátni sem lehet.

Gyertya lángol a homályban,

s ellobban a végtelen honában.

A végső pillanat

Susogó szárnyak, őrjítő vágyak,

régi szép álmok sebesen szállnak.

Forró lávaként ömlik a remény,

életed legyen akármilyen kemény.

Fájdalom, gyötrelem, vagy bánat,

az idő oly sokszor magára várat.

Boldog pillanatok, varázsos éjek,

elszabadult, gyönyörteljes kéjek.

Szívből jövő érzés, tiszta szeretet,

megigéz bármilyen festői ecsetet.

Hárfaként játszik a húrokon a sors,

olykor lassú, máskor viszont gyors.

Legyen bármilyen fukar is az élet,

mindig újabb és újabb hatás érhet.

Végül félve, sarokba szorítva talál,

s megadja kegyelemdöfését a halál.

Elpusztulni jó!

Minek az élet? Vajon mire is való?

Bizony vége lehet, mire lehull a hó.

A halál igazán nyugodt és csöndes,

útja néma, rideg, fagyosan könnyes.

Ha gondolkozol ezen, biztos belátod.

Én mondom ezt, a Halál, jó barátod.

Karom erős, a kaszám szörnyen éles,

a vég nem is sötét, sőt, inkább fényes.

Ilyen tanácsot sok mindenki kapott,

add vissza hamar, mit az élet adott!

Ne elmélkedj már, ne áltasd magad,

az időd gyorsan, vészjóslóan halad!

Önként, vagy sem, a kezembe jutsz,

bárhová is rejtőzz, s akárhová futsz.

Kezem igen biztos, a célomat elérem,

ha hagyod magad, nem fáj. Ígérem.

Fogadj szót hamar, s ne légy életfaló,

vésd jól eszedbe, hogy elpusztulni jó!

(Halál)

A sírig

A sírig tart egy élet, s a világ,

elhullatja szirmát a sok virág.

Megannyi történet, fájó sebek,

s a testet, lelket csúfító hegek.

Mindezt megőrzi majd az idő,

a jövő nemzedékének hírvivő.

Muszáj küzdeni, ahogy lehet,

többet ennél senki nem tehet.

Példa minderre rengeteg akad,

a szív sajna darabokra szakad.

A lelkek útján szálldos a halál,

magának valót bármikor talál.

Most egy bácsira vetett szemet,

nem gyakorolhat többé kegyet.

Figyeli már régóta, eljött a vég,

a kisöreg szenved nagyon rég.

E percben is mankóval baktat,

ő biz soha, senkit nem zaklat.

Nehézkesen vonszolja magát,

megharcolt számtalan csatát.

Elméje már kopott, nem a régi,

s maradék emlékeit félve védi.

Emlékezik és sírdogál közben,

semmi nem ment neki könnyen.

Rémlik még neki ifjúsága kora,

mit homályossá tett az idő pora.

Boldog évek, egykori remények,

a vágyai nem voltak szerények.

Később rájött, igencsak tévedett,

a valóság bizony nagyon égetett.

Elszálló szerelmek, fájó óhajok,

tüzes percek, szenvesztő sóhajok.

Kínzó gondok, igen súlyos terhek,

a csalódások szívébe karót vertek.

Nem jutott ideje, arra kit szeretett,

mivel e világ ellen keveset tehetett.

Oly sokszor nélkülözte a családja,

nem maradt mára egy élő barátja.

A munka szolgája lett és ma is az,

a kertjében elburjánzott a dús gaz.

Az egészsége nem létező, jön a vég,

az állam mondja, csak dolgozz még!

Alkalmatlan bármire, de nem számít,

ezért naponta munkahelyére besántít.

Már az ajtóban áll, bebiceg a hallba,

mit akarhat ez a vénember, ezt hallja.

Válaszra nincs ereje, a szíve megáll,

szeme fátyolosodik, s beáll a halál.

A sas szemei

Hegyek orma fölött repül a sas,

alant háború, éhínség és halál,

egyre gyakrabban sújt le a vas,

nem számít, hogy kit mikor talál.

Felülről szép a Föld buja zöldje,

nem látszanak a véres patakok,

egyre nagyobb a hitványak földje,

szaporodnak a gyilkos csapatok.

A gonosz határok nélkül hódít,

kizsákmányolva mindent, mi él,

mézes szavaival naponta bódít,

ármánykodása újfent erőre kél.

Hiszékenyek hajlonganak félve,

nem látják az előttük álló valót,

gyáván, s rettegve néznek félre,

holott eltiporhatnák a gaz csalót.

A sas szemei tisztán ragyognak,

miközben egyre magasabbra száll,

látja a végét a nyugodt napoknak,

bolygójára a végső pusztulás vár.

Az idő markában

Apró magvak, hajtások, növények,

fák, bokrok, cserjék és sövények.

Mindegyikük a napfényre vágyik,

még ha a földből ki alig is látszik.

Az őket éltető talajba kapaszkodnak,

minden centiméterhez ragaszkodnak.

Hiszen az az övék, az ő éltető honuk,

függetlenül attól, mennyi is a koruk.

Változatos állatvilág, picik és nagyok,

egysejtűek, hüllők, kétéltűek és sasok.

Kérődzők, patások, s erős ragadozók,

halak, halevők, tetemekből falatozók.

Valamennyien védik a saját vérüket,

utódaikért feláldozzák önnön létüket.

Harc nélkül nem adják meg magukat,

míg az ellenfél fel nem tépi a hasukat.

Harcolnak egyedül, többen, falkában,

a végzet ott lohol mindőjük sarkában.

A gyenge elbukik, ha ellátják a baját,

a fehér faj miért nem védi meg magát?

Minden múlandó

Mulandó a tavasz, a nyár,

az őszi nap, s a hideg tél,

a pillanat meg sosem vár,

újabb és újabb utakra kél.

Mulandó az öröm, a bánat,

az egészség és a fájdalom,

a szívekben zűrzavar támad,

lesöpör mindent az ártalom.

Mulandó a nevetés, a harag,

a mosolyt könny mossa el,

a gonoszság is fűbe harap,

békét a lélek nem igen lel.

Mulandó a szerelem, a báj,

a barátság, elillan a szépség,

változik a megszokott táj,

egyszer eltűnik a fájó kétség.

Mulandó jövő, az igaz éget,

a végtelen magára nem talál,

elhozza majd a sors a véget,

s az életet felváltja a halál.

A homály fátyla

A sötétség ideje reánk telepedett,

félelmet, pánikot hozott magával,

kígyó módra áldozatára tekeredett,

nem foglakozik az ember bajával.

Sőt, az emberi faj pusztítása a cél,

rettegésbe tolva, rabságba taszítva,

a szabadságnak nem jut hely, s tér,

a remény meghúzza magát lapítva.

Az értelem könnyen máglyára kerül,

már nem bír el a sokszoros teherrel,

minden jó a háttér mocsarába merül,

a terv végrehajtása folyik, ím ezerrel.

Nem kellenek rakéták, sem romok,

azokon uralkodni értelmetlen volna,

mi maradna, csak hamu és homok,

mindez nem erről a vágyról szólna.

Láthatatlan fegyverrel vívnak csatát,

válságba taszítják a nemzetek javát,

meg akarnak semmisíteni hont, hazát,

elnémítani az ész, s az igazság szavát.

Azután megmentőként tűnhetnek fel,

kik uralni tudják a megmaradt létet,

a homály fátyla egy fondorlatos csel,

a végzet kijátssza majd az összes tétet.

Halálra ítéltek vagyunk

Születésünkkor nem is sejtjük,

mi várhat reánk még az életben,

meglehet soha meg nem fejtjük,

bár sokszor elképzeltük lélekben.

Életünk útja rögökkel van telve,

s a sors akadályokat állít elénk,

fantáziánk bennünket átölelve,

kellemes álmokat repít felénk.

Mindez szemfényvesztés csupán,

a valóság bizony rideg, s kemény,

hiába bámul az ember olyan sután,

biz nem lesz vele mindig a remény.

Sőt, talán soha nem is volt mellette,

hiába hitette el oly gyakran magával,

a vágyak beszéltek folyton helyette,

igazából sohasem bírt el a bajával.

Bár akadtak jobb pillanatok, évek,

a szépség köde árnyalta a napokat,

lehettek csodás élmények, szépek,

mindez nem fedhette el a bajokat.

Halálra ítéltek vagyunk, nem mások,

mind úgy végezzük, bármi történjen,

az élet végtelenjében kavargó bábok,

elveszünk a halálba vezető örvényben.

h	K	s	c	p	s	v
				1	2	3
4	5	6	7	8	9	10
11	12	13	14	15	16	17
18	19	20	21	22	23	24
25	26	27	28	29	30	31