gondolatok Archívum - 16 / 19 oldal

Nem értékeljük azt

Nem értékeljük azt, amit természetesnek veszünk,

és nem mérjük fel a szeretteink fontosságát,

amíg még itt élnek mellettünk, velünk.

Amikor végleg eltávoznak, égetően fáj a hiányuk,

akkor döbbenünk rá, mennyit is vesztettünk,

s belátjuk, ez az érzés nem az ő hibájuk.

Bizony nem, hanem velünk született emberi hiba,

egyfajta gyarlóság, önámítás, közömbösség,

s csak későn ébredünk, efelől nincs vita.

Nem értékeljük azt, ami a napjainkat szebbé teszi,

mert ilyenek vagyunk, mindig telhetetlenek,

és a nyugalmát sajnos sokunk nem is leli.

Telnek-múlnak az évek

Telnek-múlnak az évek, az idő gyorsan halad,

közben elkopik minden élő és élettelen,

s a végén ugyanaz semmi nem marad.

Megváltozik a jövő, s a remény feladja magát,

immáron nem képes többé segíteni senkin,

és az emberiség nem hallatja a szavát.

Helyette mélyen hallgat, mert öntudata kihalt,

nem uralja a saját gondolatait és érzéseit,

bezzeg a bódult kábulata, az kitart.

Telnek-múlnak az évek és mi jó volt, elmúlik,

ködbe vesznek az álmok, a sok-sok vágy,

s aki marad, az félelmében elbújik.

Kihasználtan élni

Kihasználtan élni igazi boldogság e világban,

olyan jó, ha kizsákmányolják az embert,

s ha alulmaradhat az érdemi vitákban.

Igazi álom, amikor halálig fizetjük az adókat,

s végül senkinek nem maradhat semmije,

hiszen el kell tartani a hazug csalókat.

Nincs jobb annál, mint lemondani mindenről,

hagyni, hogy kiöljék belőlünk a lelket is,

s aztán örömtáncot lejteni mindettől.

Kihasználtan élni a legjobb dolog, mi létezik,

örömteli, hogy életünk főképp szenvedés,

s hogy a halál mosolyogva érkezik.

Amíg a szívünkben élnek

Amíg a szívünkben élnek a kedves pillanatok,

a szeretteink, a rokonaink arca, s emléke,

addig velünk köszöntik a pirkadatot.

Velünk ébrednek és mellettünk alszanak éjjel,

álmunkban meglátogatnak, mint egykor,

és hívnak, náluk is nézzünk széjjel.

Náluk, hol megállt az idő és örök a nyugalom,

ahol a szeretet állandó, akár a békesség,

s az a hely, maga az igazi jutalom.

Amíg a szívünkben élnek, kitartásra biztatnak,

erősítik a lelkünket, támaszul szolgálva,

s remélve, a tetteinkben bízhatnak.

Minek a fazék

Minek a fazék, ha nincs mit főzni benne,

ha nehezen futja még a levegőre is,

és ha nem jut semmi a zsebbe?

Miért is dolgozik az ember egy életen át,

ha élete munkája nem őt gazdagítja,

s abból, mit keres, keveset lát?

Miféle világ az, ahol a jó folyvást veszít,

s amelyben a jutalom maga a kínzás,

miközben a rossz büszkén feszít?

Hová lett a józan ész és hova az igazság,

hol bujkál a remény, s hol a becsület,

amióta a pokolban dúl a vigasság?

Hová lett az egészség és hova a szeretet,

csak úgy elköszöntek parancsszóra,

s elhagytak felnőttet, gyereket?

Miképpen süllyedt az értelem a mélybe,

s valaha ki tud mászni a béka alól,

hogy újra felnézhessen az égre?

Minek a fazék, ha csakis a tűzhely dísze,

s nem több, mint egy látványos tárgy,

vajon még így is hathat a szívre?

Mi mindent

Mi mindent veszítünk el az életünk folyamán,

egészséget, anyagi biztonságot, szerelmet,

és csak sóhajtozunk, mindez oda már.

Elveszítünk szeretteket, barátokat, s komákat,

odalesznek a kedvenc állataink, virágaink,

amíg mi ülünk és várjuk a csodákat.

Elkopnak az ízületeink, s elváltozik a testünk,

az elménk is veszít majd egykori fényéből,

és múlttá válik az összes dicső tettünk.

Mi mindent nem tudunk már megtenni többé,

mennyi álmunk, s vágyunk száll a semmibe,

minekutána a létünk is átváltozik köddé.

Ki ne szeretne

Ki ne szeretne egy boldogabb világban élni,

ahol a békesség és a nyugalom állandó,

s ahol nem kell folytonosan félni?

Ki ne szeretné, ha szeretné az, akit ő szeret,

aki a legfontosabb a számára mindig is,

és akiért valami szépet, jót tehet?

Ki ne vágyna arra, hogy egészségben éljen,

hogy szabadon szárnyaljon az álmaival,

s hogy ne kelljen félnie az éjben?

Kinek ne lenne fontos a családja, a szerettei,

a rokonai, a barátai, s azok, kiket kedvel,

s kik mindig sokat fognak jelenteni?

Ki ne szeretne egy saját világot, ami az övé,

ahol sok az öröm, a boldogság és a fény,

s ahol csakis jókat vesz maga köré?

Egy igazságtalan világban

Egy igazságtalan világban oly csodás az élet,

s mindennap egy igazi álomnak számít,

melyet dicsőíthet a rengeteg lélek.

Boldog minden eltelt perc és valamennyi óra,

a szíveket melengeti a gyötrelem tüze,

s nem számíthat senki, semmi jóra.

Micsoda öröm nélkülözni, jogok nélkül élni,

a szabadságot eltemetni valódi gyönyör,

s egy mámor állandóan csak félni.

Ki ne szeretné, ha elvennék mindenét hamar,

legalább nem lenne semmije, soha többé,

és nem létezhetne pénzügyi zavar.

Ki ne vágyna jó kis szenvedésekre, s kínokra,

és ki ne vágyna háborúra, pusztulásra,

miközben virágot visz a sírokra.

Egy igazságtalan világban sose volt igazság,

és soha nem is hiányzott, hiszen minek,

ilyen ez az élet, egy vigasság.

Miért fogadjuk el

Miért fogadjuk el a sorsot, ha alakíthatunk is rajta,

és miért is várnánk tétlenül, a csodában bízva,

miközben a világ nem az a kegyes fajta?

Miért nem küzdünk önmagunkért, a szeretteinkért,

és miképpen lehet az, hogy némán hallgatunk,

lesütve a szemünket az érzéseinkért?

Hogyan fogadhatjuk el, hogy elvegyék az életünk,

és hogyan tűrhetjük azt, hogy kisemmizzenek,

s mások döntsék el, miképpen élhetünk?

Miért fogadjuk el, hogy folyton semmibe vesznek,

elvárva, hogy létünkkel ne terheljük a Földet,

miközben ők dőzsölnek, isznak és esznek?

Bizonytalanságban tartva

Bizonytalanságban tartva milyen lehet a jövő,

miképpen érezhetik magukat az emberek,

s hogyan uralkodhat a sok cselszövő?

Miként lehet túlélni ezt a folyamatos nyomást,

mennyi esélye van az életben maradásnak,

és miképpen találnak rajtunk fogást?

Emlékszünk még arra, hogy mikre is vágyunk,

miként válhatott az emberiség ilyen rideggé,

s hogy tiporhatják el minden álmunk?

Hogyan lehetett elfeledni, mi jelent a szeretet,

a ragaszkodás, a hűség és az igaz barátság,

vajon van erre tisztességes felelet?

Bizonytalanságban tartva mennyi az esélyünk,

magával sodor minket a gonoszok sötétje,

s lehet-e még egyáltalán reményünk?

h	K	s	c	p	s	v
					1	2
3	4	5	6	7	8	9
10	11	12	13	14	15	16
17	18	19	20	21	22	23
24	25	26	27	28	29	30
31