Saját alkotásaim
Miért akkor értékelnek valakit, amikor már késő,
amikor nem lehet elmondani, hogy hiányzik,
és amikor közel jár a pillanat, a végső?
Miképpen van az, hogy bárki lemaradhat a jóról,
és lekésheti a reményt is, mivel bizonytalan,
s nem volt képes érteni az igaz szóból?
Miért akkor sütne fel a Nap, mikor itt van az este,
s miért akkor adódna egy új esély, egy igazi,
mikor már gyenge az ember lelke, teste?
A szeretet és a jóság átsegíthetnek a nehézségeken,
könnyebbé tehetik az életet, a mindennapokat,
s talpra állíthatnak vidáman, egészségesen.
Mindkettő erőt adhat a fájó, megsebzett lelkeknek,
begyógyíthatják a szív sebeit, vigasztalhatnak,
és általuk a szenvedők is békét lelhetnek.
A szeretet és a jóság nélkülözhetetlenek e világon,
támaszuk nélkül az ember oly elesetté válhat,
és nehezen boldogul, bármit is csináljon.
Kinek ne fájna valami ebben a világban,
és kinek nem telt még be az a pohár,
miközben megküzd a vitákban?
Ki az, aki nem szenvedett még el eleget,
akire nem mosolygott rá a szerencse,
s nem kapott még hideget-meleget?
Hogyan is lehet túlélni annyi gyűlöletet,
amely képes lenne kiirtani a világot,
és fenntartja a hazug bűvöletet?
Van-e olyan, kinek a lelkét nem tiporták,
és nem alázták meg, nem nyomták el,
míg odafönt tartottak a tivornyák?
Kinek ne fájna mindez, van olyan valaki,
van, aki ne érezné, hogy kihasználják,
és közben elpárolognak a javai?
Nem értékeljük azt, amit természetesnek veszünk,
és nem mérjük fel a szeretteink fontosságát,
amíg még itt élnek mellettünk, velünk.
Amikor végleg eltávoznak, égetően fáj a hiányuk,
akkor döbbenünk rá, mennyit is vesztettünk,
s belátjuk, ez az érzés nem az ő hibájuk.
Bizony nem, hanem velünk született emberi hiba,
egyfajta gyarlóság, önámítás, közömbösség,
s csak későn ébredünk, efelől nincs vita.
Nem értékeljük azt, ami a napjainkat szebbé teszi,
mert ilyenek vagyunk, mindig telhetetlenek,
és a nyugalmát sajnos sokunk nem is leli.
Telnek-múlnak az évek, az idő gyorsan halad,
közben elkopik minden élő és élettelen,
s a végén ugyanaz semmi nem marad.
Megváltozik a jövő, s a remény feladja magát,
immáron nem képes többé segíteni senkin,
és az emberiség nem hallatja a szavát.
Helyette mélyen hallgat, mert öntudata kihalt,
nem uralja a saját gondolatait és érzéseit,
bezzeg a bódult kábulata, az kitart.
Telnek-múlnak az évek és mi jó volt, elmúlik,
ködbe vesznek az álmok, a sok-sok vágy,
s aki marad, az félelmében elbújik.
Kihasználtan élni igazi boldogság e világban,
olyan jó, ha kizsákmányolják az embert,
s ha alulmaradhat az érdemi vitákban.
Igazi álom, amikor halálig fizetjük az adókat,
s végül senkinek nem maradhat semmije,
hiszen el kell tartani a hazug csalókat.
Nincs jobb annál, mint lemondani mindenről,
hagyni, hogy kiöljék belőlünk a lelket is,
s aztán örömtáncot lejteni mindettől.
Kihasználtan élni a legjobb dolog, mi létezik,
örömteli, hogy életünk főképp szenvedés,
s hogy a halál mosolyogva érkezik.
Amíg a szívünkben élnek a kedves pillanatok,
a szeretteink, a rokonaink arca, s emléke,
addig velünk köszöntik a pirkadatot.
Velünk ébrednek és mellettünk alszanak éjjel,
álmunkban meglátogatnak, mint egykor,
és hívnak, náluk is nézzünk széjjel.
Náluk, hol megállt az idő és örök a nyugalom,
ahol a szeretet állandó, akár a békesség,
s az a hely, maga az igazi jutalom.
Amíg a szívünkben élnek, kitartásra biztatnak,
erősítik a lelkünket, támaszul szolgálva,
s remélve, a tetteinkben bízhatnak.
Minek a fazék, ha nincs mit főzni benne,
ha nehezen futja még a levegőre is,
és ha nem jut semmi a zsebbe?
Miért is dolgozik az ember egy életen át,
ha élete munkája nem őt gazdagítja,
s abból, mit keres, keveset lát?
Miféle világ az, ahol a jó folyvást veszít,
s amelyben a jutalom maga a kínzás,
miközben a rossz büszkén feszít?
Hová lett a józan ész és hova az igazság,
hol bujkál a remény, s hol a becsület,
amióta a pokolban dúl a vigasság?
Hová lett az egészség és hova a szeretet,
csak úgy elköszöntek parancsszóra,
s elhagytak felnőttet, gyereket?
Miképpen süllyedt az értelem a mélybe,
s valaha ki tud mászni a béka alól,
hogy újra felnézhessen az égre?
Minek a fazék, ha csakis a tűzhely dísze,
s nem több, mint egy látványos tárgy,
vajon még így is hathat a szívre?
Mi mindent veszítünk el az életünk folyamán,
egészséget, anyagi biztonságot, szerelmet,
és csak sóhajtozunk, mindez oda már.
Elveszítünk szeretteket, barátokat, s komákat,
odalesznek a kedvenc állataink, virágaink,
amíg mi ülünk és várjuk a csodákat.
Elkopnak az ízületeink, s elváltozik a testünk,
az elménk is veszít majd egykori fényéből,
és múlttá válik az összes dicső tettünk.
Mi mindent nem tudunk már megtenni többé,
mennyi álmunk, s vágyunk száll a semmibe,
minekutána a létünk is átváltozik köddé.
Ki ne szeretne egy boldogabb világban élni,
ahol a békesség és a nyugalom állandó,
s ahol nem kell folytonosan félni?
Ki ne szeretné, ha szeretné az, akit ő szeret,
aki a legfontosabb a számára mindig is,
és akiért valami szépet, jót tehet?
Ki ne vágyna arra, hogy egészségben éljen,
hogy szabadon szárnyaljon az álmaival,
s hogy ne kelljen félnie az éjben?
Kinek ne lenne fontos a családja, a szerettei,
a rokonai, a barátai, s azok, kiket kedvel,
s kik mindig sokat fognak jelenteni?
Ki ne szeretne egy saját világot, ami az övé,
ahol sok az öröm, a boldogság és a fény,
s ahol csakis jókat vesz maga köré?
