Saját alkotásaim
Minden áldott reggel, amikor ébred az ember,
villámként csapja meg az a fájó gondolat,
hogy talán ő már senkinek nem kell.
Miközben igyekszik kitörölni fejéből az álmát,
és nyitogatja a szemeit, egy jó nagyot ásít,
szomorkodik, majd elhúzza a száját.
Minden áldott reggel így megy ez és így is fog,
mindaddig, amíg a lelkét emészti a bánat,
s míg a gyötrő fájdalom rajta kifog.
Mennyit bír ki egy lélek, amíg küzd e világon,
mennyiféle terhet, gondot kell elviselnie,
s mi mindent muszáj, hogy kiálljon?
Mennyit bír ki egy szív, amely valóban szeret,
mely zord időkben is a szeretteiért dobog,
s fáj neki, ha értük többet nem tehet?
Mennyit képes elviselni az elme nyomás alatt,
mennyi keserűséget, bánatot, csalódást,
s csoda-e, ha egyben maradt ezalatt?
Mennyit bír ki egy lélek, amíg a végtelenbe ér,
az utazása közben számot vethet a sorssal,
vagy még azalatt is csak retteg és fél?
Mi mindenről mondunk le az életünk folyamán,
mennyi álmunkról, vágyunkról, óhajunkról,
amíg utazunk a sorsunk gyors vonatán.
Mi mindenről mondunk le, amiről nem is kéne,
és mennyi mindent áldozunk be muszájból,
s mennyit küzdünk, míg kijutunk a fényre.
Miért is ragaszkodunk annyira, eme csodás életünkhöz,
mely számtalan gondot és fájdalmat okoz nekünk,
s egyre csak közelebb visz a végzetünkhöz?
Hogyan vagyunk képesek elfogadni az elnyomás terhét,
a kizsákmányoltságot, a semmibe vételt, a lenézést,
s miért hajtjuk végre, a sötétség gaz tervét?
Miképpen tudhatnak egymás ellen fordítani bennünket,
könnyedén megosztani, akaratunktól megfosztani,
s véglegesen uralni a testünket, lelkünket?
A szeretteink védelme nem a legfontosabb a számunkra,
az ő érdekük, a biztonságuk, egészségük megóvása,
szeretnénk kéretlen terheket a vállunkra?
Miért is ragaszkodunk annyira ahhoz, hogy vezessenek,
mások mondják meg, mit is tehetünk, s érezhetünk,
vágynánk, hogy egy tömegsírba temessenek?
Milyenek is vagyunk, vajon ismerjük magunkat,
valóban tudjuk, hol vannak önnön határaink,
és hallatjuk-e a bajban a szavunkat?
Fontos-e nekünk, hogy mások milyennek látnak,
és tiszta szívvel tesszük-e a dolgunkat mindig,
avagy félünk, hogy eljön a másnap?
Nyugodtan alszunk, hisz a lelkiismeretünk tiszta,
vagy álmatlanul hánykolódunk egész éjszaka,
mivel a nyugodt álom igencsak ritka?
Milyenek is vagyunk, becstelenek, becsületesek,
jószívűek, segítőkészek, netán igen rosszak,
precízek, pontosak, vagy felületesek?
Minderre a válasz biza nem egyszerű, sőt, nehéz,
ám meglehet, a választ nem is kell keresnünk,
hiszen az igazság, magától is benéz.
Amit a szív magában őriz, az sokszor ott is marad,
mélyen megbújva a legelrejtettebb zugban,
s meglehet, soha nem lesz szabad.
Ott bújik meg az eltitkolt szerelem, s a vágyálmok,
a remények, a félelmek, a reménytelenség,
és ott szövik hálójukat az ábrándok.
Amit a szív magában őriz, az befolyásolja a lelket,
feltüzelheti, feldobhatja, de le is rombolhatja,
s ezzel magának ássa meg a vermet.
Mennyi mindent kell elszenvednünk, amíg élünk,
számtalan sérelmet, megaláztatást és bánatot,
s mindezeket tűrjük, miközben félünk.
Félünk a kudarctól, a lelki sebektől, a csalódástól,
az érzelmektől, a szerelemtől, az elutasítástól,
és önmagában, főképpen a valóságtól.
Félünk a betegségektől, a háborúktól, a terhektől,
az adósságtól, a szörnyű kiszolgáltatottságtól,
és a megvalósíthatatlan tervektől.
Félünk a szomorúságtól, a fájdalomtól, s a kíntól,
a szeretteink elvesztésétől, az egyedülléttől,
és legfőképpen, a reánk váró sírtól.
Mennyi mindent szeretnénk és mikre is vágyunk,
milyen csodás dolgokról álmodunk, de hiába,
amíg a jóra csupán tétlenül várunk.
Ismét eltelt egy év, nem volt jó, sem szép,
rengeteg teherrel kellett megküzdeni,
s vért izzadtak az emberek, a nép.
Számtalan korlátozás, rettegés és félelem,
új, s még újabb adók, nyomorgatás,
a sötét erők praktikája végtelen.
Agymosás, hazugságok garmada, ámítás,
kilakoltatások és az üzletek bezárása,
a senkivé válás felé való csábítás.
Kilátástalanság, bizonytalanság, s végzet,
számtalan szándékos, felesleges halál,
a becsület igen sokaknál elvérzett.
Még azonban él az élet csírája, a remény,
és soha nem szabad feladni semmit,
legyen a sors bármilyen kemény.
Szeretet nélkül azonban nem marad esély,
tiszta szív szükséges, egymás segítése,
hisz folyamatosan fennáll a veszély.
Ismét eltelt egy év, eztán nehezebb jöhet,
összefogás nélkül nincsen menekvés,
ám minden rosszat egy jó követ.
Boldog Új Évet! Ím eljött az évnek a vége,
sokan várták már, hogy bulizhassanak,
és ünnepelhessenek egy jót végre.
Eme év is nagyon kemény volt, sok rosszal,
fenyegetéssel, zsarolással, hazugsággal,
és mindenféle gonosszal, gonddal.
Megnyomorított lelkek milliói szenvedtek,
féltek kimenni az utcára is szabad arccal,
s maguknak levegőt sem engedtek.
Vállalkozások mentek tönkre igen gyorsan,
dolgozók ezrei kényszerültek eltávozni,
s feladni a munkájukat szép sorban.
Rengeteg család érezte át mi is az a gyász,
milyen elveszíteni rokonokat, barátokat,
és milyen, amikor kerülget a frász.
Félelem uralta a napok valamennyi percét,
elhidegülés és a kapcsolatok felbomlása,
húzta keresztül sokaknak a tervét.
Pedig lehetne ez sokkalta békésebb világ,
nyugodtabb, megértőbb és varázslatos,
melyben nyílna a sok gyönyörű virág.
Az emberek szerethetnék egymást szívből,
s megölelhetnék azokat, kiket szeretnek,
a rettegést nem ismernék, csak hírből.
Boldog Új Évet! Úgy biza őszintén szólna,
s jobban melegítené az emberek lelkét,
ösztönözve őket sok szépre és jóra.
Zűrzavaros érzelmek, s állandóan lobogó tűz,
csalódások és az elvesztéstől való félelmek,
ez mind a keserűség, s a bánat útjára űz.
Akaratlan érintések, átgondolatlan pillanatok,
ösztönös megnyilvánulások igen gyakorta,
és szívek, amelyek élvezik e pillanatot.
Árulkodó testbeszéd, ámító szavak, s mosoly,
a belülről fakadó színtiszta érzések tömege,
s ím a lélek önmaga csapdájában fogoly.
Zűrzavaros érzelmek és el nem érhető álmok,
olyannyira áhított ölelések, édes keserűség,
a sors bizony esetenként nagyon álnok.
