Saját alkotásaim
A sötét alagút végén a jókra már vár a fény,
ott megszabadulnak minden rossztól,
s megnyugodhat az összes lény.
Véget érnek a megpróbáltatások és a kínok,
megszűnik az embereken a nyomás,
a felhőkben lesznek az új sírok.
Ott állandó a boldogság, az öröm, s a béke,
nincs többé fájdalom, nincsen gond,
és megpihennek a lelkek végre.
A sötét alagút végén ott vár az újabb esély,
amelyben tisztességesek a feltételek,
és ahol nem is létezik veszély.
Barátság és szeretet nélkül nincs igazi élet,
hiszen az az összetartó erő, a támasz,
s ezt biz tudja minden igaz lélek.
Egymást segítve, s egymás mellett küzdve,
megharcolva a mindennapok nehezével,
az ember méltán lehet büszke.
Összefogás hiányában mindez nem menne,
mivel egyedül sokkal könnyebb elbukni,
s ezt bizonyítja is sokak veszte.
Barátság és szeretet, szív, álmok, s vágyak,
megannyi kérdőjel kíséri önnön utunkat,
míg életünk esélyei el nem szállnak.
Az élelem megvonása, az akarat megtörése folyik,
egyre erősebben támadnak a sötétség szolgái,
s teszik ezt addig, amíg a nép el nem fogyik.
Sokan nem hiszik, s nem akarják tudomásul venni,
nem lehet úgy esély a további életben maradásra,
ha senki nem akar ezért tettlegesen is tenni.
Hihetetlenül sikeresen hajtották igába az értelmet,
és pusztították el az egykoron ragyogó elméket,
kiölve sokakból valamennyi pozitív érzelmet.
Az élelem megvonása csak a színdarab egy része,
és nem állnak le a szándékuk véghezvitelével,
amíg nem fojtják a világot véglegesen vérbe.
Meg kellene védeni a múltunkat, az álmainkat,
megőrizni szívünkben a régi szép időket,
s beteljesíteni az áhított vágyainkat!
Nem szabadna elengedni a jövőnek az esélyét,
s védtelenül várni a rosszat, a végzetünket,
és eljátszani valamennyiünk reményét!
Nagy hiba a fejünket lehajtva vágóhídra menni,
s ott tétlenül várni, hogy végezzenek velünk,
igenis tudnánk önmagunk létéért tenni!
Nem hagyhatjuk elpusztítani a szeretteink sorát,
és nem hagyhatjuk magukra a gyermekeket,
szájtátva várva, a nem létező csodát!
Nem áldozhatjuk fel, mit őseinktől örököltünk,
harcolnunk kell, ha muszáj az idők végéig,
s a gonoszon soha ne könyörüljünk!
Meg kellene védeni a jót, az igazat és a szépet,
hisz a lelkünk is, s a szívünk is tudja, érzi,
az életünk nem érhet ily siralmas véget!
Érzések és remény, izzó, eltitkolt vágyak, sóhajok,
bizonytalanság, félelem attól, ami történhet,
s éjszakába kiáltott szívdobogtató óhajok.
Remegő kezek, belülről mélyen megsebzett lelkek,
akik vigyáznak arra, hogy mások ezt ne lássák,
amíg biztos támaszra, s vigaszra nem lelnek.
Érzések és remény, nélkülük annyira nehéz az élet,
s talán fel is adnák sokan a mindennapi harcot,
ám mégis adnak egy újabb esélyt a fénynek.
Az igazság tudatában sem érzik sokan a veszélyt,
s még mindig tovább hitegetik önmagukat,
ezzel elszalasztva a maradék esélyt.
Az emberi faj szeszélyes és igen csökönyös fajta,
s bár belül érzi, hogy igencsak át van verve,
mégis a tudását ugyan nagyra tartja.
Ugyanakkor nem tesz semmit, hogy védje magát,
sőt, elutasítja a józan érveket, valós tényeket,
s nem hiszi el a segítő szándékúak szavát.
A rokonai, barátai, sőt, a családja ellen fordulhat,
a szíveket gyűlölet járja át a szeretet helyet,
s ilyetén a világ véglegesen eltorzulhat.
Az igazság tudatában sem mozdul meg, ki retteg,
egy szebb, s jobb élethez nem elég a remény,
ahhoz bizony kellenek a valóságos tettek.
A Remény és a Szeretet útra kelt egy napon,
vállukra vették a batyujukat egy reggelen,
mivel várták őket az emberek nagyon.
Látták, hogyan törtek meg az utóbbi időben,
mily szétszórtak, s tanácstalanok újabban,
ez nem maradhat így a közelgő jövőben.
Igyekeztek eljutni minden faluba, s városba,
beköszöntek mindenkihez, kihez lehetett,
és a gyerekeket is ők ringatták álomba.
Amerre csak jártak, újra felragyogott a Nap,
a sötét felhők elvonultak messzi földekre,
s a nép érezte, hogy végre új erőre kap.
A Remény és a Szeretet nélkülözhetetlenek,
a jóknak egy új, igaz élet esélyét jelentik,
a rosszak számára elképzelhetetlenek.
A szabadság szele feltámadott most tavasszal,
és próbálja elfújni a sötétségnek a felhőit,
nem lehet megvenni pénzzel, arannyal.
Végigcirógatja a megfáradt és rémült arcokat,
eszükbe juttatja, hogy lehet még esélyük,
ha sikerrel megvívják önnön harcukat.
Hiába dörög az ég, a villámok hiába cikáznak,
amíg csak a tiszta szívek együtt dobbannak,
s együtt éreznek, van remény a világnak.
A szabadság szele megborzongatja a lelkeket,
és felszítva a hamu alatt rejtőző parazsat,
újraéleszti az elfeledett harci szellemet.
A legélhetetlenebb helyen is kicsírázik az élet,
csak megfelelő körülmény kell mindehhez,
s mindezt a tudást letagadni biza vétek.
Amennyiben akad elegendő ivóvíz és energia,
az alapok már meg is vannak eme csodához,
csupán kell még hozzá egy kis esszencia.
Mikor ezen összetevők elegyednek egymással,
megtörténik az, ami hihetetlennek tűnhet,
gazdagítva a természetet egy, s mással.
A legélhetetlenebb helyen sem arathat a halál,
és bármilyen kegyetlen, gonosz is a sors,
az ember mindig újabb esélyre talál.
A szemeknek nyílnia kellene, mielőtt végleg késő,
és biza ideje lenne látni is, s nem csupán nézni,
különben eljön az elmúlás pillanata, a végső.
Meg kellene látni végre mindazt, mi most történik,
a valóságot, amit a homály oly ügyesen elleplez,
és ami mögött a gyilkos végzet örvénylik.
Ideje lenne észre térni és hallgatni a józan tudatra,
elfogadni, hogy összefogás nélkül nincs remény,
a szeretet vezethet el a békés, győztes utakra.
A szemeknek nyílnia kellene, vagy így maradnak,
és már nem is lesz esélyük, bármit is meglátni,
mivel a dolgok igen rossz irányba haladnak.
