Saját alkotásaim
Sejtelmes álmok és cirógatásra vágyó lelkek,
minden évben, az ünnepek időszakában,
sokan egy kis nyugalomra lelnek.
Békés napokra, órákra, boldogságra, örömre,
s szeretnék remélni, hogy ez így marad,
nem csupán most, hanem örökre.
Sejtelmes álmok szállnak a légben messzire,
és átszövik az egész bolygót, a világot,
az útjuk nem vezethet a semmibe.
Ábrándok suhannak láthatatlanul a hideg széllel,
és ismét reménykedéssel töltik fel a lelkeket,
oly valóságosnak tűnnek Karácsony éjjel.
A szívek mélyén régóta lapuló izzó vágyakozás,
az eltitkolt szerelmek, s a letagadott érzések,
néha-néha kell egy kis huncut játszadozás.
Ábrándok suhannak, s velük szárnyal a fantázia,
olyan boldogítóak tudnak lenni az ölelések,
s olykor a remélt cél ott van, hajszálnyira.
Örömteli percek és szívből jövő tiszta szeretet,
a vágyak dallamát játssza a lelkek hárfája,
s felvidít minden felnőttet, gyereket.
Felpezsdíti a vért és újra szárnyalhat a remény,
újabb álmok kelnek útjukra az éjszakában,
s néhány napig a sors nem kemény.
Örömteli percek, feledhetetlen pillanatok sora,
szeretetteljes ölelések, s eltitkolt érzelmek,
önmagunkban rejlik az igazi csoda.
Meghitt pillanatok, örömteli percek, vidám arcok,
a ma este igen különleges, nyugodt, békés,
s mára elcsitultak a lélektani harcok.
A szeretet ereje visszaköltözött ezekre a napokra,
s megmelengeti valamennyi ember szívét,
reményt hozva kicsikre, nagyokra.
Meghitt pillanatok, s tartalommal megtöltött idő,
őszinte érzések, feledhetetlen emlékek,
jó lenne, ha ilyen maradna a jövő!
Gyémántként csillog a Hold fénye a friss havon.
Este van. Állatok kelnek át a befagyott tavon.
A hegyen, magas fenyőfák között süvít a szél.
Újra megmutatja erejét, s igazi arcát, az idei tél.
Az erdő mélyén álló faházban kellemes a meleg,
a feldíszített fenyőfa körül zsong a gyerek sereg.
Kandallóban ropog a tűz, anya süt-főz, apa terít,
a készülődés izgalma minden családtagot felhevít.
Az öt gyerkőc vidáman játszik. Csillog a szemük.
Azt remélik, hogy a Télapó ma este itt lesz velük.
Gyakran kipillantanak az ablakon, s lesik a tájat,
az oly nagyon várt vendég, magára meddig várat?
Elkészült a vacsora. Az asztalon finom étkek sora.
A család boldogan falatozik, s az idő elszállt tova.
Mielőtt aludni tértek volna, teljesült a vágyuk.
A Télapó ugyan titokban, de mégis itt járt náluk.
Ünnepek idején felerősödik a szeretteink hiánya,
és bár tudjuk, többé nem lehetnek velünk,
mégis vigasztalhat, nem éltek hiába.
Most is halljuk szavaikat, látjuk kedves arcukat,
s igaz, hogy mindez csupán a lelkünkben él,
ám vigasztal, megvívták a harcukat.
Megvívták és immáron a végtelen időben élnek,
nem gyötri őket fájdalom, nem félnek többé,
s be kell látnunk, hogy értünk is éltek.
Ünnepek idején az emlékek ismét életre kelnek,
ilyenkor hevesebben dobban meg a szívünk,
s hisszük, bennünk örök életre lelnek.
Érzelmi bizonytalanság szövi át az életünk,
és nem telik el nap álmodozás nélkül,
ezt bizony meg kellene értenünk.
Sajgó és szomorú szívek vívják a harcukat,
mindőjük a maga baját tarja fontosnak,
egész nap csörtetve a kardjukat.
Az igazat meg sosem hallva tetéződik a baj,
az érzések indulatos árjában fuldokolva,
óriási erővel dübörög a belső zaj.
A belső zaj, mely megzavarja az érzékeket,
egymás ellen fordíthat, gyűlöletet kelt,
és eltiporhatja az igazi értékeket.
Érzelmi bizonytalanság övezi ezt a világot,
és a Földön lakó valamennyi embert,
nincs olyan, ki még nem hibázott.
A lélek vívódása állandó, folyamatosan zajlik,
oly gyakori a bizonytalansága, a félelme,
s közben a tudatalatti sohasem alszik.
Megjegyez mindent, amit lát, hall, s tapasztal,
sokszor érzi úgy, hogy nem nyerhet soha,
ám ezt nem igen érezteti szavakkal.
Magát okolja amiért gyáva és nem mer lépni,
amiért érzelmei irányítják a legtöbb tettét,
s emiatt nem tud felszabadultan élni.
Amiért nem meri kifejezni a zavaros érzéseit,
s amiért szomorúan éli a mindennapjait,
nem megválaszolva önnön kérdéseit.
A lélek vívódása természetes, az életből árad,
s csakis azoknak okoz gondot, problémát,
akiknek a szívét emészti a bánat.
Érzelmek zűrzavara kíséri az utunkat végig,
s oly sokszor szenvedünk a csalódástól,
óhajaink nem hallatszanak az égig.
Sőt, senki nem hallja meg, mire is vágyunk,
nem is érzi át a szívünk heves dobogását,
s nem álmodja helyettünk az álmunk.
Önmagunkban vívjuk a harcunkat, de hiába,
és hasztalan a reménytelen küzdelmünk,
nem sok örömöt hagyunk e világra.
Érzelmek zűrzavara tartja fogva a lelkünket,
s szabadulni ettől nehéz, de lehetséges,
ha végre levetjük a kínzó terhünket.
Mikor búcsúra készül valaki, elszomorodik,
eszébe jutnak a számára fontos percek,
s hamarosan nagyon elkomolyodik.
Átjárja szívét a bánat, az érzései tombolnak,
maga sem tudja, hogy mi is lesz ezután,
s fájdalma égető percei rombolnak.
Igen gyorsan omlik össze a felépített világa,
még nem készült fel teljesen elköszönni,
és reménykedik, mégsem élt hiába.
A valóság arcul üti, nem minden szép és jó,
bizonyára maga is hibázott, nem vétlen,
és most bármi, pusztába kiáltott szó.
Átértékeli a tetteit, s a történések folyamát,
kezdi tisztán látni miket is hagyott ki,
majd kiissza a saját keserű poharát.
Mikor búcsúra készül valaki, nem önmaga,
úgy érzi, ez nem valóság, csupán álom,
s amit eddig érzett, arra nincs szava.
