élet Archívum - 81 / 82 oldal

Szépség 2

Mi az a szépség? Mit is jelent?

Érzések nélküli világot teremt.

Csupán a külcsíni látszat számít,

hosszú éveken át mégis elámít.

Eleinte nem fontos mi van belül,

csaló érzékek írnak mindent felül.

Közben telnek a napok és az évek,

melyek nem lesznek mindig szépek.

Végéhez közeledik a ködös varázs,

mely nem volt igaz, csakis csalás.

Kopik minden, s ráncosodik az arc,

az élet sohasem volt más, csak harc.

Az út kanyargós, ámde sajna véges,

az igazság kemény, s mi több rémes.

A szépség mulandó. Emlékké válik,

A sors az emberrel kegyetlenül bánik.

A lánc

Felhők jönnek, felhők mennek,

borultság és bánat mindenütt,

az emberek összetörtek lesznek,

miközben elveszítik mindenük.

Sistereg a parázs, izzik a lélek,

kínlódva és gyötrőn járja táncát,

nyöszörögve mondja, hogy félek,

s megpróbálja letépni a láncát.

A lánc azonban igen erős, kemény,

hidegen vág bele a gyenge húsba,

vérző sebbel küzd a sok szegény,

mindennap csak a rabigáját húzva.

Könnyeik által hízik a gaz, a gyom,

melyek élősködnek ezen a világon,

növekvő súlyuk már túl sokat nyom,

mérgük ereje látszik minden virágon.

Felhők jönnek, felhők mennek,

s közben az idő száguldva halad,

szabadok a lelkek akkor lesznek,

ha láncuk véglegesen szétszakad.

Leplezés

Válságok idején kell a lepel,

a figyelem homályba tolása,

az eredmény mindenkit lever,

ekkor jön a népesség fogyása.

E célt világháborúk szolgálták,

kitört az első, majd a második,

mindezt sikeresen abszolválták,

jelenleg zajlik már a harmadik.

E cél kiagyalói „láthatatlanok”,

s kezükben az irányítás kulcsa,

más utak immár járhatatlanok,

újfent eldől az emberiség sorsa.

A válságokat pont azok okozzák,

kiknek telhetetlensége hatalmas,

a rettegést igen ügyesen fokozzák,

szemükben az ember szánalmas.

Felsőbb hatalomként uralkodnak,

másokkal végeztetik el a munkát,

óriási vagyonukkal fukarkodnak,

s mindig elveszik a maguk jussát.

Birtokolják a médiát, a bankokat,

eltörölnek nemzeteket és népeket,

elnémítják a más típusú hangokat,

elferdítik az igaz, valós tényeket.

Beburkol és fojtogat majd e lepel,

eszement kísértetek járják az utat,

ez a folyamat biz a vágóhídra terel,

a sors talán ez egyszer mutat kiutat.

Az igazi élet

Mi is az élet igazi oldala?

Adók fizetésére megy el

a fizetésünk jó harmada.

Ami marad az vajmi kevés.

Pedig kell ruha, sőt élelem,

a szórakozás is egy lételem.

Fizetni muszáj a számlákat,

rendezni az adósságok sorát,

ellenállni a csillogás bájának,

s leporolni a nehéz út porát.

Keményen dolgozni naponta,

hogy gazdagodjanak mások,

s új reményt találni havonta,

mint beprogramozott bábok.

Fáradtságtól kábán küzdeni,

lerombolt elmével harcolni,

sokszor izzadtságban fürdeni,

magunkat illúziókba hajszolni.

Kevés a jó, mi minket érhet,

akadályok nehezítik utunkat,

a sorstól valamennyiünk félhet,

végül kitörlik majd a múltunkat.

Belefáradva

Gyerekként csodás a világ,

gondtalanul telnek a napok,

játékosak a harcok és viták,

s gyorsan elmúlnak a bajok.

A szülők óvnak és védenek,

nem lehet ok félni semmitől,

soha nem is lesznek tétlenek,

erőt meríthetnek a semmiből.

Felnőttként sajna ennek vége,

azok az idők álommá válnak,

s nincs már többé lelki béke,

a gondok biz a húsba vágnak.

Naponta új kihívás, új teher,

s számtalan fárasztó pillanat,

a sok probléma sajnos lever,

letör egy szempillantás alatt.

Oly kevés az öröm, a szeretet,

fogyóban a szerelem, barátság,

nehéz begyógyítani a sebeket,

kikészíthet bárkit a bezártság.

Folyamatos nyomás a lelken,

betegség, hazugság, járvány,

néha a vér is majd kiserken,

a háttér aljas, hazug bálvány.

Belefárad ebbe a test nagyon,

a türelem elfogy, a végét járja,

túl kellene lépni ezen a bajon,

mielőtt a végzet magába zárna.

Sötét játszma

A sakktáblán játszma folyik,

a további élet a felrakott tét,

a gonosz ereje el nem fogyik,

veszélybe került maga a lét.

A sötét figurái stabilan állnak,

lépéseiket régen megtervezték,

a világos bábok kissé kivárnak,

védelmüket jól megszervezték.

Nem is játék ez, hanem háború,

a győztes mindent ural, s elvisz,

a végeredmény fény, vagy ború,

a nézők tömege mindent elhisz.

A lépésekre rettegve figyelnek,

reszketve összeszorul a torkuk,

mindeközben maszkot viselnek,

a győztestől függ majd a sorsuk.

Éled a természet

Napfény ragyogja be a tájat,

s lágy szellő simítja a füvet,

a természet már nem várhat,

életre kelti az összes rügyet.

Zöldülnek a fák és a bokrok,

virágok illata tölti be a teret,

felélednek a sünök, pockok,

az élővilág lélegzetet vehet.

Újfent a remény is életre kel,

feléleszti a tüzet, az álmokat,

ki eddig nem, most párjára lel,

beteljesítheti a rejtett vágyakat.

Sasok szállnak a hegyek fölött,

alant folyó tekereg a völgyben,

élet sarjad a sziklarések között,

minden megmozdul a földben.

Nem az ember uralja e világot,

a természetben csupán métely,

a Föld kimossa ezt a szilánkot,

efelől soha ne is legyen kétely.

Háború zajlik

Gonosz háború zajlik, melyet nem

nyíltan, atomfegyverekkel vívnak,

gyilkos kórt küldtek erre a világra,

s önmaguk teljes sikerében bíznak.

Rettegés és káosz lett úrrá a Földön,

tönkretéve mindazt, mi jól működött,

megroppantva a gazdaságok világát,

ámbár tettük le senkit nem nyűgözött.

Válságot idéznek elő, mely végzetes,

mely felbonthatja a nemzetek határát,

eltiporva ezzel a szabadság látszatát is,

lezárva a nézetek közötti sunyi vitáját.

Létrejön egy új rend, egy új szolgaság,

a globális hatalom sötétsége lesz az úr,

nem lesz több szavazás, vagy választás,

a siralmak halmaza a végtelenbe nyúl.

Öregedés

Míg az ember fiatal, s élettel teli,

nem lehet akadály, mi útját állja,

legalábbis reméli és balgán hiszi,

emiatt évek múltán csalódás várja.

Rálegyint azokra, akik óva intik,

gondolataikat nyafogásnak tartja,

az idősebbek a butaságot hintik,

szentül hiszi és komolyan vallja.

Telik-múlik az idő, s döbbenet éri,

fáj a dereka, sajog a háta, a válla,

ezt bizony a sorstól nagyon kikéri,

szűnjön meg mindez, de még mára!

Ám hiába minden, a látása is romlik,

naponta kínzó betegségek veszik elő,

eddigi álomvilága cafatokra foszlik,

rájön végre, ezután nem lehet nyerő.

Reszket a két keze, eltompul az agya,

éltető emlékei szép lassan eltűnnek,

bőre foltossá válik, kiüt rajta a ragya,

egy nap a gondjai örökre megszűnnek.

A félelem börtönében

Érzések irányítják az emberi utat,

mely sokszor göcsörtös és nehéz,

az elme az ismeretlen után kutat,

a szerencse olykor-olykor benéz.

Az újdonság ereje áthat és éltet,

lekötheti, lenyűgözi a figyelmet,

a tudástól azonban van aki félhet,

főképp, ha nem bírja a fegyelmet.

A tudás hatalom az ostobák fölött,

szolgává tesz és béklyóba zárhat,

sokszor sötét gonosz áll e mögött,

bárki, bármikor áldozatává válhat.

Elérkezhet a félelem, rettegés kora,

az értelem szűköl, lapulva kushad,

kimászni ebből tán nem lehet soha,

míg az ész és a bátorság szunnyad.

Önnön börtönébe kerül az ember,

sőt, maga ellen megfigyelést kér,

biztonságot a rácson belül sem lel,

ébren és álmában is mindentől fél.

h	K	s	c	p	s	v
		1	2	3	4	5
6	7	8	9	10	11	12
13	14	15	16	17	18	19
20	21	22	23	24	25	26
27	28	29	30