Saját alkotásaim
Színes falevelek és nyugalom uralja a tájat,
ragyog a Nap, kellemes melege simogat,
száműz eme vidékről minden árnyat.
Állatok készülnek a téli pihenőre serényen,
s amíg csak lehet, gyűjtögetik az élelmet,
minden falatért küzdenek keményen.
Apró neszek, halk zörejek, sejtelmes zajok,
a bokrok alján játszanak a siheder állatok,
s eközben a közelben pihennek a nagyok.
Színes falevelek és nyugalom, sebes patak,
lassan közeledik a varászlatos alkony,
és hamarosan lepihennek a vadak.
Megszámoltassék és megadóztassék, mondta a király,
a szavanna fekete sörényű uralkodóházának a feje,
s ne legyen emiatt soha, semmiféle viszály.
Kiküldte a hiénákat, hogy a lajstromot biza felvegyék,
és az ostoba állatokat önkéntes bevallásra késztetve,
még az ellenállásnak a gondolatát is elvegyék.
Azok járták is a környéket, közben csorgott a nyáluk,
s miközben gyűjtötték az adatokat a jószágokról,
tudták, hogy csodaszép juttatás vár rájuk.
Felmérték a hasznosítható combokat, oldalakat hamar,
a paták számát, a tüskék tömegét, a rejtett odúkat,
s látták, az eltitkolt élelemből is akad egy kazal.
Felkutatták a legeldugottabb fészket, minden fűszálat,
a legparányibb utódot, a legkisebb iható vízforrást,
s közben nem gyötörte őket soha a bűnbánat.
Felszámolták az elfogyasztott levegőt, s a gondolatot,
a lehetséges menedékeket, a búvóhelyek sokaságát,
és céljuk eléréséért bevetettek minden fondorlatot.
Miután végeztek, s átadták az adatokat a királyuknak,
megkapták a nekik ígért húst, porcokat, csontokat,
ezzel egy szebb életet nyertek mindnyájuknak.
Megszámoltassék és megadóztassék, meg, de nagyon,
a sötét éjszaka királya örömében hangosan bömböl,
ám rá is az elpusztulás vár majd egy napon.
Milyen szörnyű nézni, ahogy a vesztünkre törnek,
ahogyan aljasul bármit elkövethetnek ellenünk,
eltiporják a jogainkat és még meg is ölnek.
Elveszik a szabadságunkat, s félelemben tartanak,
és amíg nekünk rettegés a nap minden perce,
ők, akik ezt teszik, nyugodtan alszanak.
Megfosztanak az élelemtől, s bezárnak az akolba,
folyton éreztetik velünk, csak állatok vagyunk,
hiába bégetünk naphosszat, velük dacolva.
Milyen szörnyű, ahogy gyűlik udvarukon az irha,
ahogyan elveszik tőlünk a kicsiny utódainkat,
s mi tétlenül bámulunk, mi, milliónyi birka.
Állatkerti séta, gyönyörű virágok és nyugalom,
ez lenne a normális élet pihentető része,
és senkit nem ölne meg az unalom.
Vidáman szaladgáló tapírok, kapibarák s lámák,
majmok, madarak, szurikáták, zsiráfok,
és a papagájok csinálják a lármát.
Teknősök, vízilovak, emuk, struccok, s baglyok,
juhok, pónik, szamarak, antilopok csapata,
s a búgó gerlék megadják a hangot.
Az oroszlán pihen, s a tigrisek alszanak mélyen,
a pingvinek a víz mellett hűsölnek sokáig,
a teknősök együtt falatoznak szépen.
A pajkos ormányos medvék gyakorta játszanak,
a krokodil a növények alatt a vízben pihen,
és a nyílméregbékák alig látszanak.
Állatkerti séta, kikapcsolódás és kellemes órák,
számtalan élmény, s varázslatos élővilág,
a boldogság percei az útjukat róják.
A nyugalom színtere a zöld mezők világa,
hol folyvást nyílik a rétnek sokféle virága.
Méhek zümmögnek a virágszirmok fölött,
s apró hangyák sétálnak a fűszálak között.
A fürge gyíkok sütkéreznek egy kő tetején,
s kifekszenek oda már korán, a nap elején.
A csörgedező patak a halak kedvelt helye,
ott jól érzik magukat, rovarlárvákkal telve.
Énekes madarak hangja hallatszik a fákon,
dalukkal jelzik az örömüket télen, nyáron.
A hangjuk a párválasztásban is sokat segít,
minden kis madár lelke igen szép, s szelíd.
A jó magas fűben vadnyulak ugrándoznak,
sokat játszanak, s biz vidáman futkároznak.
A közeli erdőből idejárnak az őzek legelni,
a dús, erős fűszálakat kissé nehéz lenyelni.
A nyugalom színtere ez a gyönyörű vidék,
sok kis állat jár le a patakhoz, hogy igyék.
Pazar ez a táj, s csodás, varázslatos a hely,
ahol az élőlények sokasága védelmet nyer.
A vágóhíd kapuja előtt hosszú sorok,
a birkák, marhák, disznók és a kosok.
Vannak ott kecskék is, kissé hátrább,
hiszen lelkületük némiképp gyávább.
Belül az udvaron hentesek készülnek,
már jó ideje erre a vágásra készültek.
Lelkesen fenik a késeiket, a baltákat,
hamarosan levágják mind e marhákat.
Az állatok tülekednek, mindegyik siet,
van, amelyik órák óta nem látott vizet.
Azt remélik megkapják az örök életet,
a hentes brigád sugallta eme képzetet.
A jószágok nem is kételkednek ebben,
s örömmel várják, míg a balta lebben.
Hiszik a csodát, fej nélkül is élhetnek,
s többé nincs semmi, amitől félhetnek.
Elkezdődik a mészárlás, s folyik a vér,
immár a második vágás híre is útra kél.
Amelyik háziállat mégsem kerül sorra,
annak se konyuljon a földig le az orra.
Nemsokára újabb kés készlet várható,
a mészárosok kedve bizony szárnyaló.
A vágóhíd kapuja előtt a barmok sora,
bizony innen már nem távoznak soha.
Volt egykor egy állatfarm, rengeteg jószággal,
az ott lakók szépen éltek egymás mellett,
s tele voltak megértéssel, jósággal.
Szabadon jártak, keltek, s tette mind a dolgát,
bár néha kisebb veszekedések történtek,
de mind maga irányította a sorsát.
Mindőjüknek megvolt a területe és saját élete,
ahol élelmet kereshetett, párra találhatott,
s nyugodt lehetett a nappala, éjjele.
A farmon megéltek a disznók, kecskék, libák,
tyúkok, birkák, marhák, galambok, kacsák,
s biza béke honolt, róluk szólt a világ.
Egy napon a farm körüli erdőre árnyék vetült,
s a homálya belepte a környéket teljesen,
a fűben néhány kutya vígan elmerült.
Szinte nem is látszottak a szürke homályban,
a dolguk az állatok életének véget vetni,
és rendet rakni a farmnak a honában.
Ahová nem kellenek állatok, nem kell senki,
már a jelenlétükkel is rettegést keltettek,
és előlük nem menekülhet senki.
Zavart okoztak eme békés világban gyorsan,
s megfélemlítették a jámbor állatokat,
ugattak pánikot keltően, zordan.
Azok rémülten menekültek az óljaik mélyére,
dermedten teltek a perceik, óráik, napjaik,
s érezték, kiirtás vár udvaruk népére.
Az idő múltával azonban végre észhez tértek,
hisz sokkal többen vannak, nem kell félni,
s a kiirtásból bizony nem kértek.
Összefogtak, s felálltak csatarendbe serényen,
tehetségük, erejük és nagyságuk szerint,
küzdöttek igencsak keményen.
A kutyák elbuktak, s vérezve menekültek tova,
a szőrük kitépve, bordáik eltörve mind,
ide nem fognak visszajönni soha.
Volt egykor egy állatfarm, rengeteg jószággal,
ahol a bátorság és az igazság győzött,
azóta a környék tele van rózsákkal.
Sarjad végre a fű és élettel telik meg a táj,
minden élőlény a kellemesebb napokra vár.
Végre tavaszi napfény melegíti fel a földet,
növekedéshez segíti a virágokat és a zöldet.
Mindenfelé nyüzsgés, apró lábak nesze hallik,
itt bogarak napoznak, ott meg vadászat zajlik.
Fürge pocok menekül az őt üldöző róka elöl,
vaddisznó csörtetés hangja szól az erdő felől.
Héja köröz a magasban zsákmányára várva,
a langyos szellőn suhan tova szárnyait kitárva.
Alant nyuszik ugrándoznak fürgén és vidáman,
a hosszú tél miatt néznek ki még ily silányan.
Madárcsicsergés hallik, virágillatot visz a szél,
s a természet rendje egyre jobban magához tér.
Az állatok sereglete a párját keresi, s kutatja,
az élet tavasszal ismét a szebb oldalát mutatja.
Mély álomban szundítanak az állatok,
olyankor nem éreznek félelmet,
sem fájdalmat, sem bánatot.
Nem látják, hogy körülöttük mi folyik,
nem reagálnak, s nem érzékelik,
az álmuk mégis elfogyik.
Már ők sem ugyanazok álmok nélkül,
csupán szőrös, s tollas élőlények,
sokuk bármitől megrémül.
Megrémülnek a szellőtől és az esőtől,
felborzolva a szőrüket, s tollukat,
rettegnek mindenféle erőtől.
Attól is, melyet legyőzhetnének simán,
amely nagynak láttatja önmagát,
de valójában hitvány, silány.
Mély álomban maradva le lesznek ölve,
kizsigerelik majd mindannyiukat,
s meg lesznek sütve és főzve.
Ha idejében magukhoz térnének végre,
az álmok nélküli világban küzdve,
nem kerülnének hűtőbe, jégre.
Kárognak a varjak, közeleg a hideg,
a táj még színes, pazar, de már rideg.
Erősen hullanak a fák sárgás levelei,
ez az egész folyamat olyan mesebeli.
Vastagon terül el a rozsdabarna avar,
a szél olykor belekap, itt a tél hamar.
Madarak repülnek magasan az égen,
telelni indulnak a csapataik az éjben.
A Tejút pora gyémántként csillámlik,
alant a tájon, a Hold fénye szikrázik.
A rovarvilág még begyűjti, mit lehet,
a pockok serege végre aludni mehet.
Téli álomra készül már az állatvilág,
s lehullatja szirmait a sok szép virág.
Minden elcsendesedik, az ősz pihen,
az élet elszenderedik, volt már ilyen.
Kárognak a varjak és sűrű köd szitál,
s a láthatatlan zóna még kicsit kivár.
Parány remény ébred a nedves fűben,
jövőre is lesz része a világnak zöldben.
