https://gyulaversei.hu/

Párizsi ősz (evokáció)

Párizsban járt az ősz szinte nyomtalan,

órák óta bolyongok, mint egy hontalan.

A kánikula időszaka véget ért egy időre,

ám talán újra találkozhatok vele jövőre.

Lelkembe mélyedve nézek magam elé,

közben egyre közeledek a Szajna felé.

Érzem, hogy mennyire fáradt is vagyok,

fáj, de tudom jól, nemsokára meghalok.

A Szent Mihály útján ballagok éppen,

nem tudom hová is tartok voltaképpen.

Utamon színpompás faleveleket látok,

oly régóta csak a hazám után vágyok.

Egy perc, esetleg több is lehet az élet,

küzdök, míg végül el nem hagy a lélek.

Itt járt az ősz, jól érezte magát, maradt,

itt, a párizsi, lombjukat hullató fák alatt.

Bábok világa

Bábok világa köszönt reánk,

mielőtt felhajtanánk a teánk.

Sebes vizű agymosó folyam,

már bólogatnak is tőle sokan.

Bábok világa köszönt reánk,

s a sötétség magához leránt.

Alant és felül kavarog a por,

egyre nő a pokolba menő sor.

Bábok világa köszönt reánk,

megfertőz férfit, fiút, leányt.

Terjed a homály, a hazug szó,

a bábmestereknek ez igen jó.

Bábok világa köszönt reánk,

a gonosz több bőrt is lehánt.

Menekülni ez elől még lehet,

ha ébred a bábnak való sereg.

A remény szele

Kínzó forróság, gyötrelmes percek,

az ember bőre izzad, szinte serceg.

Mintha nem lenne éppen elég baja,

a gyengeségtől nem hallik a szava.

Fáradtan kimerülten teszi a dolgát,

magában sokszor átkozza a sorsát.

Oly kevés az öröm, ami olykor éri,

a végzettől a szenvedése végét kéri.

Keményen küzd, míg erejéből futja,

a helyzet nem könnyű, ezt jól tudja.

Szíve mégis bizakodással lesz tele,

mikor végre feltámad a remény szele.

A két koma

A két koma igencsak sűrűn találkozik,

nevük szerint az Irigység és a Butaság,

másokkal biz egyikük sem barátkozik,

s mindkettő szentül hiszi, hogy uraság.

Az Irigység csak munkálkodik folyton,

ami a másoké, az neki azonnal kellene,

elvárja, hogy eleget keressen a bolton,

s nagyságát tanúsítja valódi „jelleme”.

Önzése soha nem ad jót, vagy szépet,

a rosszindulata is korlátlan, határtalan,

önmagáról festetné le a legszebb képet,

a gondolkodása gyakorta szabálytalan.

A Butaságot kiemeli az „óriási” tudása,

hisz ragyogó fény Ő a sötét homályban,

nem történhet meg soha elméje bukása,

míg mindenkit kioktat végzete honában.

Úgy véli, hogy mindent tud, amit lehet,

ezt a mindent páratlan bölcsként osztja,

az emberi fajért többet már nem is tehet,

amíg valaki hatalmától meg nem fosztja.

Párosuk legyőzhetetlen, szentül hiszik,

s velük versenyre kelni eleve lehetetlen,

remélik ennél még sokkal többre viszik,

jó tulajdonságaik ellen bárki tehetetlen.

Fekete homály

Fekete homály leple terjed,

az ész értelem nélkül marad,

a sötét háttér biz erre gerjed,

minden rossz irányba halad.

Elferdítik az egyenes világot,

őrületes folyamatok zajlanak,

kiirtanák valamennyi virágot,

ész érveket meg sem hallanak.

Egy gyermek sem legyen fiú,

ám lány sem, ne szaporodjon,

e dogmák kitalálója igen hiú,

csakis önmagával sokasodjon.

Végleg elpusztulhat mi érték,

az őrület tébolya vihart kavar,

homályukban nincsen mérték,

ezt meg kell állítani, de hamar!

Az élet rendje

Az élet rendje igen sok teher, munka és sarc,
rendszerint egy igazán nehéz, s kemény harc.
Születésünktől kezdve sokat küzdünk, félünk,
akármilyen körülmények közepette is éljünk.

Valamennyiünknek megvan önnön útja, sorsa,
bárkit komoly próbára tehet a feladata, dolga.
Kísérnek minket álmok, vágyak, s remények,
akadnak színesebbek, máskor meg szerények.

Nagyon sokszor nehéz szívünk szerint tenni,
mégis muszáj újra és újból csak előre menni.
Ki élni akar, nem menekülhet a gondok elől,
akármit is higgyen, netán reméljen legbelül.

Az élet rendje sohasem könnyű, vagy tiszta,
egy biztos, soha, senki nem fordulhat vissza.
A véget elkerülni nem lehet, történjen bármi,
az életünk útját igyekezzünk pozitívan zárni!

Érzelmi tenger

Szeretet, csalódás, fájdalom,

őszinteség, félelem, szánalom.

Reménykedés, öröm, s bánat,

kudarc, mely igen soká fájhat.

Hűtlenség, bizalom és kétely,

mérgez a harag, mint a métely.

Irigység, rosszindulat, ármány,

őrjöng a düh, akár egy sárkány.

Szerelem, vágyakozás, mámor,

a jókedv, derű, csupán vándor.

Öntelt gőg, konokság, alázat,

a hitványság maga a gyalázat.

Érzelmek sokasága kavarog,

az időben viharként zavarog.

Tengerként hullámzik tova,

míg élünk nem lesz vége soha.

Az élet útja

Az élet útja rögös, fájdalmas,

a legtöbbször igen szánalmas.

Eleinte kacagás, vidám órák,

mindenfelé varázslatos rózsák.

Később gyarapszik az értelem,

a tudás vágya maga a végtelen.

Idővel feltárja az összes kaput,

semmivé foszlatva a léha tabut.

Ám nem áll meg, többet akar,

a valóság gyakran igen fanyar.

Egészség, erő, bizalom és hit,

mindenki a remény felé nyit.

Azonban telnek a hosszú évek,

elhalványulnak az esti fények.

Velük együtt hal a fájó végtelen,

az átalakulás sokszor vértelen.

Mi marad, elkopás, kín és bánat,

a sors végül az elmúlásnak átad.

Feltárul az örök nyugalom hona,

honnan nem lesz visszatérés soha.

Fájó érzések

Lenyugodni készül az őszi Nap,

sugarai beragyogják a völgyet,

minden vöröses színezetet kap,

rovarok zsongják körül a tölgyet.

Szomorú leány üldögél a padon,

könnycseppek áztatják az arcát,

elvesztette a szívét egy napon,

azóta vívja reménytelen harcát.

Megbántotta azt, ki őt szerette,

kinek ő volt a csillaga az égen,

nem érti, ezt hogyan is tehette,

ezen rágódik minden egyes éjen.

Játszotta a közömböst, a rideget,

nem mutatott érdeklődést iránta,

morcoskodott és adta a hideget,

pedig épp az ellenkezőjét kívánta.

Elüldözte magától a fiút messzire,

az sértve a távolba menekült előle,

sajnálja már amit tett, de mennyire,

azóta semmi hírt nem hallott felőle.

Későn jött rá, hogy szívből szereti,

nélküle semmi sem ugyanaz már,

mondaná neki, ám sajnos nem teheti,

hiszen fogalma sincs merre is jár.

Érzésekkel játszani nem szabad soha,

örökre elveszhet a szép, a jó, a varázs,

az álomképek fájón elszállhatnak tova,

ami marad, az csupán a kínzó parázs.

Egy nap is sok

Egy nap is sok, ha szenved az ember,

hogyha mindene fáj, kínok között él,

nem tud aludni, nyugalomra nem lel,

hogy még több fájdalom éri, attól fél.

Nem meri lehunyni a fáradt szemeit,

s gyakran a levegőt is nehezen veszi,

végigsimítja reszkető, ráncos kezeit,

a párnáját megigazítva feje alá teszi.

Egy nap is sok, ha szenved az ember,

ha csekélyke reménye elpárolog tova,

egykori örömeit átélné még egyszer,

ám tudja, ez nem történik meg soha.

h	K	s	c	p	s	v
					1	2
3	4	5	6	7	8	9
10	11	12	13	14	15	16
17	18	19	20	21	22	23
24	25	26	27	28	29	30
31