Saját alkotásaim
Az önmarcangolás sehova nem vezet igazán,
csupán megtiporja és megkeseríti a lelket,
s ez senki számára nem lehet vigasz ám.
Oly nehéz megküzdeni a problémák sorával,
és annyira kilátástalan sokszor ez az élet,
végül értünk jön a halál, a fakó lovával.
Az önmarcangolás kizárólag magunknak árt,
minket gyötör, kínoz, s kerget az őrületbe,
mialatt a reményünk a semmibe szállt.
Mindenkinek a saját fájdalma az, amit igazán átérez,
és amitől olyannyira kínzóan tud szenvedni,
a máséra csak udvariasságból rákérdez.
Ki-ki önnön gondját, baját és terheit cipeli magával,
legtöbbször az élete végéig küzd mindezzel,
s végül nem képes leszámolni a bajával.
Mindenkinek a saját fájdalma az igazi, hisz azt érzi,
s amíg a lelke szinte belerokkan mindebbe,
nem fog békében és nyugalomban élni.
Poloskák ostromolják az őszi kerteket és a házakat,
megpróbálnak bejutni az ajtókon, ablakokon át,
s ilyenkor annyira ártatlannak látszanak.
Valójában invazív fajként csupán elvonulnak kicsit,
és igyekeznek elrejtőzni egy időre, a hideg elől,
s pihenni, a tavaszi hadjáratuk előtt picit.
Poloskák ostromolják a növényi szárakat, leveleket,
elbitorolják az őshonos bogarak elől a területet,
nem érezve irántuk részvétet, s szeretetet.
Cudar idők járnak, s mindenfelé viharok tombolnak,
besötétedik az ég, a Nap a felhők mögé szorul,
és a villámok kegyetlenül rombolnak.
Pusztulás szele fúj és a halál szaga terjeng a légben,
irtózatos bűz árassza el a világ minden pontját,
s rettegés üti fel a fejét, a nappali éjben.
Cudar idők járnak és egyre közeledik a sötét végzet,
hihetetlen erők feszülnek egymásnak a térben,
s egyikük sem hátrál, míg nem végzett.
A szépség nem igazi érték, csak egy állapot csupán,
s amíg tart, lenyűgöző, elbűvölő és varázslatos,
szexis, ám ha elmúlik, mi lesz azután?
Amennyiben ez volt az egyetlen érték, akkor annyi,
semmi maradandó nem marad majd az utókorra,
ez lenne, amit valaki hátra tud hagyni?
Az idő kifog mindenen, a test is öregedésnek indul,
s miközben az ez ellen való küzdelem hiábavaló,
elhiheti bárki, hogy egyszer megifjul?
A szépség nem igazi érték, csak egy kis szösszenet,
s rövid lábjegyzet mindössze az élet keservében,
mindez megéri a szomorú könnyeket?
Mindenkinek van bánata, amely elkísérheti a sírig,
amely soha nem hagyja nyugodni a lelkét,
s az a bánat, eljut egészen a szívig.
Ott megbújik, s rejtve munkálkodik, kínoz, gyötör,
néha már maga sem tudja, mióta szenved,
azonban mégis oly kitartóan pöröl.
Mindenkinek van bánata, mely álmaiban is kísérti,
s hiába minden, egyszerűen nem csitul el,
az embert az utolsó percig kíséri.
Sakkjátszma az élet, amelyben csak bábuk vagyunk,
lépkedünk, ahogy a tehetségünkből futja,
s ez így megy, amíg meg nem halunk.
Próbálunk igyekezni, de a játékot uralni nem tudjuk,
a szabályok soha nem nekünk kedveznek,
és időbe kerül, mire mindezt felfogjuk.
Sakkjátszma az élet, ám itt, nem a továbbjutás a tét,
s nem csupán a versengés, a játék izgalma,
hanem annál sokkal több, maga a lét.
A szeretet honában semmiféle rossz nem létezik,
rengeteg az öröm, a vidámság és a nevetés,
s valamennyi érzés szívből érkezik.
Segítségben hiány nincsen, a jó szándék állandó,
nincs feszültség és a nyugalom természetes,
s a szürke napok egyike sem fárasztó.
A szeretet honában az élet varázslatos és csodás,
nincs mitől félni, nem kell rettegni sohasem,
s errefelé, az őszinte tisztelet a szokás.
Mindenki vágyik valamire, boldogságra, jóra, szépre,
s arról álmodik, hogy egyszer el is éri mindezt,
csak a szerencse mellé állna már végre.
Mindenki vágyik valamire, sikerre, felhőtlen örömre,
igaz szeretetre, szerelemre, s egy jobb világra,
amelyben békességben élhetne örökre.
A szünidő végeztével, a Riogatás újra az útját járja,
és igyekszik bekopogtatni valamennyi ablakon,
örvendezik a szíve, ha a rettegést látja.
Szélesen mosolyog, amikor megfelelő alanyra talál,
akivel el tudja hitetni, hogy eme világnak vége,
s a szörnyűségekben soha nincs határ.
Belül kuncog, mikor a szerencsétlen könyörög neki,
mondván, hogy bármit megtesz, bármit elfogad,
s végül mindenét a kínzója kezébe teszi.
A Riogatás ennyivel nem éri be, neki mindenki kell,
nem adhatja alább, hiszen nem ezzel bízták meg,
és amíg nem teljesít, békességre nem lel.
A szünidő végeztével megkezdődik az őszi learatás,
az elvetett magok termése immár leszedésre vár,
ám muszáj sietni, mert nagy a lemaradás.
