Saját alkotásaim
Az idő múlását nem lehet sokáig leplezni,
és hiábavaló valamennyi erőfeszítés,
mindig ettől kell majd szenvedni.
Hiába a smink, a púder, a plasztikai műtét,
s hiába a reménykedés és a tagadás,
bárki láthatja a sebészek művét.
Eltitkolni az igazat oly felesleges, sőt hiba,
amennyiben nem fogadnak el valakit,
azon nem segíthet semmiféle ima.
Az idő múlását megállítani biz nem lehet,
s nincs is igazán értelme, felesleges,
a sorsot kijátszani soha nem lehet.
Nem az ajándék számít, hanem az igaz szeretet,
a tiszta szív és a valódi pozitív érzelmek,
melyekből nem kaphatunk eleget.
A nyugalom, a békesség és a beteljesülő álmok,
az őszinte ölelések új erővel ruháznak fel,
s kisimulnak arcunkon a ráncok.
Nem az ajándék számít, hanem a boldog kacaj,
az örömteli pillanatok, a kellemes emlékek,
s minden szebb lesz, mint tavaly.
Más idők járnak, zordak, sokkal nehezebbek,
fárasztóbbak, kegyetlenebbek és sötétek,
melyben állandóan csak fenyegetnek.
Olyan idők, amelyben kihalnak az érzelmek,
eltompulnak az agyak, szívtelenség van,
és ahol keményen kiölik az értelmet.
Újabban a szeretet maradéka hevesen harcol,
menteni próbálja azt, ami még menthető,
miközben a hatalom gyilkol és sarcol.
Más idők járnak, a jövő koromsötétbe borul,
kegyetlen zsarnokság uralkodik a Földön,
s mindenki nyakán már a kötél szorul.
Álmok élednek újra, mikor ünnep közeledik,
legalább egy kis időre visszatér a remény,
s mindenki kevesebbet kötekedik.
Felerősödik a szeretet, a rossz hátrább vonul,
hópikék szállingóznak a fagyos estéken,
s minden hely fényözönbe borul.
Álmok élednek újra és szerelmek szövődnek,
szívek dobbannak, s cirógatnak a vágyak,
így adva újabb esélyt a jövőnek.
Szív és szeretet nélkül nagyon nehéz túlélni,
rengeteget kell szenvedni eme világban,
s mindezeken nem lehet túllépni.
A lelketlen lelkűeket ez nem igazán zavarja,
ők elfogadnak minden rosszat örömmel,
s hatalmas felettük a gonosz hatalma.
Mindennap egy újabb keserv, szörnyű teher,
és egyre fokozódó nyomás, tönkretétel,
a sötétség folyvást mérget kever.
Az emberek bizonytalanok, s némán tűrnek,
harc nélkül feladják jogaikat, az életüket,
és eközben teljesen összetörnek.
Szív és szeretet nélkül nem maradhat esély,
némi reményt csak az összefogás adhat,
hiszen egyre hatalmasabb a veszély.
Nincs idő, hallani oly sokszor a nap folyamán,
számtalan a panasz, a sirám, s a fájdalom,
mégis tömegek ülnek a végzet vonatán.
Ülnek és várnak, nem értik, mi, miért történik,
a szemük előtt zajlanak a dolgok nyíltan,
s fölöttük a sötétség vihara örvénylik.
Az értelem és az életösztön koldusként remeg,
házatlan, s hazátlan senkivé lettek téve,
s mindkettőjük a félelemtől beteg.
Nincs idő semmire, ezt mondogatják, s hiszik,
és ezen okból kifolyólag várnak a csodára,
azután ámulnak, hogy sokra nem viszik.
Mindenki a saját sorsának legfőbb gyilkosa,
öntudatlanul árthat a legszebb álmainak,
s ezáltal a rosszakaróinak a cinkosa.
Kiadja magát mások akaratának, kényének,
és elárulja önnön legtitkosabb vágyait,
pofont adva a legbensőbb énjének.
Nem érti a mérgező szavak valódi lényegét,
rettegve néz a lelke érzékeny mélyére,
és elősegíti a vesztét, a végzetét.
Mosollyal leplezi a zavarát, s a gyengeségét,
nem ismeri el a benne lakó szenvedélyt,
s mindenkor tagadja a szenvedését.
Mindenki a csodát reméli, ám nem tesz érte,
s hiába cirógatja meg a remény szellője,
ha úgy érzi végül, nem ezt kérte.
Békésen alszik a tudat, édesden alussza álmát,
s miközben a jóról és a szépről álmodik,
gyilkosok veszik körül az ágyát.
Ezt persze nem veszi észre és nem is érzékeli,
hiszen annyira letompította már a méreg,
hogy nem működnek az érzékei.
Egyre többször beleszúrnak, mégsem zavarja,
számtalan sebből vérzik, de nem észleli,
a hóhérok hada a halálát akarja.
Békésen alszik a tudat, s a sírja meg van ásva,
mikorra feleszmélne a kábult állapotából,
már a koporsója is le van zárva.
Szeretetre volna szüksége ennek a világnak,
s valamennyi embernek ezen a Földön,
ideje lenne véget vetni a hibáknak.
Minden hibának, s minden rossznak végleg,
haragnak, viszálynak, izzó gyűlöletnek,
és békét hozni az összes népnek.
Szeretetre volna szüksége minden léleknek,
s az összes érző lénynek, amely létezik,
útját kell állni a kitervelt végzetnek.
Kigyúltak az ünnepi fények, szállingózik a hó,
fehérbe öltözött a város és a természet,
s befagyott a környékbeli tó.
Fent ragyognak a csillagok, a Hold mosolyog,
az élővilág nagyja a téli álmát alussza,
s a kéményekből füst gomolyog.
Útjára indult a szeretet, benéz minden ablakon,
megmelengeti a vágyakkal teli szíveket,
s nem távozik a holnapi hajnalon.
Kigyúltak az ünnepi fények, az élet megpihen,
béke és nyugalom árad a falak között,
s most nem dúl a harag senkiben.
