Saját alkotásaim
Amikor a lélek belefárad, a test is hamar feladja,
leépül, megbetegszik, s teljesen ronccsá lesz,
mielőtt önmagát a halálnak megadja.
Addig azonban számtalan kín és fájdalom gyötri,
hihetetlen gyötrelmek színesítik a végső utat,
s mindezek elől képtelenség elszökni.
Amikor a lélek belefárad, fájlalja azt is, hogy élt,
hiszen vajmi kevés jóban, örömben volt része,
s földi léte nagy részében csakis félt.
Állatoknak tartva kezelnek, s bánnak velünk,
elvárják, hogy ugorjunk a parancsszóra,
s önmagunkért semmit ne tegyünk.
Meghatározzák, hogy miről, mit gondoljunk,
mit szabad ennünk, miféléket is ihatunk,
s főleg semmit meg ne fontoljunk.
Eldöntik kit szerethetünk, kikkel kell élnünk,
kiknek kell átadni összegyűjtött javainkat,
s elérik, hogy folyamatosan féljünk.
Felforgatják, s elpusztítják a békés világunk,
megfigyelnek minden lehetséges módon,
és mindig tudják, miket is csinálunk.
Kísérleti patkányként bánnak a gyerekekkel,
s bármikor el is vehetik őket a szüleiktől,
leszámolnak az érzésekkel, szeretettel.
Állatoknak tartva, háziállatoknak, le is ölnek,
hiszen szentül hiszik, hogy ők különbek,
s eme hazug önámításnak be is dőlnek.
Bármikor eljöhet életünkben az utolsó pillanat,
mindig is tudtuk és mégis nehéz elfogadni,
hogy létünk megszűnhet egy perc alatt.
Ám az is meglehet, hogy sokáig húzódik a vég,
s addig rengeteg szenvedésben lesz részünk,
a lelkünk hiába szeretne küzdeni még.
Bármilyen hosszúra is nyúljon az utunk odáig,
számtalan dolgot mulasztunk el időközben,
s bánni fogjuk, hogy tétováztunk sokáig.
Mennyi kimondatlan gondolat marad bennünk,
mennyi kihagyott szerelmet őriz a szívünk,
s hány ölelést, amit meg nem tettünk.
Bármikor eljöhet értünk a végtelennek a hajója,
amely békésen száll a csillagködök között,
s megmaradt álmaink ott válnak valóra.
Mit szólnának elődeink, ha látnák mivé váltunk,
s látnák azt, hogy önként feladjuk mindazt,
amire egykor olyannyira vágytunk?
Ha látnák, hogyan mondunk le a szabad életről,
minden jogunkról és az összes álmunkról,
nem sütnék le a szemüket a szégyentől?
Ha látnák, mennyire gyávák és rettegők lettünk,
mennyire befolyásolhatóak, beidomítottak,
nem válna értelmetlenné minden tettünk?
Ha látnák, hová süllyedtünk az évek folyamán,
miként ugrasztanak össze minket érdekből,
s közben tétlenül ülünk a sors vonatán?
Mit szólnának elődeink, ha jelenleg itt állnának,
s fürkésző tekintettel végigmérnének minket,
meglepő lenne, ha a sírjukba vágynának?
Meddig tűrjük, hogy mások döntsenek helyettünk,
mások mondják meg, mikor, mit tehetünk,
s mások uralkodjanak felettünk?
Miért fogadjuk el, hogy tönkretegyék az életünket,
hogy eltiporják a szabadságunkat, jogainkat,
s előidézzék a kínzó végzetünket?
Hogyan hagyhatjuk azt, hogy elvegyék a javainkat,
s amíg sokszorosára növelik a bajainkat,
elnémítsák a józan szavainkat?
Hogy nézhetjük tétlenül, hogy állatként kezelnek,
tücsköt, bogarat és férget etetnek velünk,
míg a világra rácsokat szerelnek?
Milyen szülő az, aki a saját gyermekeit sem védi,
tétlenül hagyja, hogy kísérletezzenek rajtuk,
s eközben az igazságot azt kétli?
Meddig tűrjük, hogy a halálunkig igában tartanak,
félelmet és rettegést generálnak a számunkra,
míg ők otthon békésen alszanak?
Ármányos szavak, melyekkel irányítani lehet,
amelyek mételyezik a lelket, a szívet,
s melyek ellen csak az ész tehet.
Az ész, mely egyre ritkábban bizonyítja létét,
hihetetlenül le van tompítva és butítva,
s így nem érzi a vesztét, a végét.
Az a kevés mi megmaradt, s kitartóan harcol,
mindent bevet, hogy mentse a menthetőt,
s az időbe segélykiáltást karcol.
Hihetetlen, mekkora erő rejtőzik a beszédben,
mennyire meg tudnak téveszteni bárkit,
s ez fegyver a zsarnokok kezében.
Ármányos szavak mérge tornádóként tombol,
nem áll le és nem pihen meg mindaddig,
amíg minden jót le nem rombol.
A mesék folyója egyre szélesedik, ahogy halad,
a történelmi korok óta hömpölyög a Földön,
s nyomában rengeteg szenny marad.
Az útján elmossa az új élet lehetőségét, a talajt,
s átvágva a hegyek között, a virágos réten,
oly sok életformát a pusztulásba taszajt.
Egykori tiszta vize immár mocskos és zavaros,
régi mivoltát megváltoztatta a sok méreg,
amelytől a hullámzása igen haragos.
A mesék folyója már semmi szépet nem mesél,
ellenkezőleg, felgyorsulva rombolja a tájat,
s hamarosan a világ összes pontjára elér.
A vágyak útján mindig fennen ragyog a Nap,
állandóan nyílnak a virágok a zöld réten,
s a világ teljesen szabad, nem rab.
Az út mentén mindenfelé hegyek és völgyek,
patakok csörgedeznek a régi medrükben,
s az erdőben susognak a tölgyek.
Állat és növényvilágban bővelkedik a vidék,
nincsen szenny a kristálytiszta vizekben,
s minden lénynek joga, hogy igyék.
Bárki óhaja és kedve szerint választhat ételt,
a természet nem korlátozza a lehetőséget,
és semmi nem zavarja meg az éjjelt.
Békesség és nyugalom árad szerte a Földön,
a szeretet állandóan jelen van az időben,
sem a jelen, sem a jövő nem börtön.
A vágyak útján a szellőkkel suhan a fantázia,
varázslatosként telnek a napok, a percek,
és senkinek nincs mit sajnálnia.
