valóság Archívum - 36 / 38 oldal

Az igazság fáj

Az igazság fáj és ezért félnek tőle sokan,

s nem akarják elismerni a valóságot,

miközben az idő sebesen rohan.

Könnyebb a szemeket lesütni, nem látni,

mint elismerni a sajgó gyengeséget,

s a nem létező hamisságra várni.

Nehéz elismerni a hibákat, a tévedéseket,

s elfogadni a valóság igazi mivoltát,

elhallgattatva a biztos tényeket.

Egyszerűbb letagadni azt, mi nem tetszik,

s elhessegetni az önvád maró kínját,

hisz a léleknek ez jobban fekszik.

Ki hibázott, s nem létezik a számára kiút,

mivel meggondolatlanul tett valamit,

oda lett a jövője, s marad a múlt.

Az igazság fáj, gyakorta éget, mint a tűz,

elviselhetetlenül gyötörhet, kínozhat,

s bárkit a szenvedés mezejére űz.

A lelki béke

A lelki béke, egy mindenki által áhított állapot,

amely nagyon keveseknek adatik meg,

habár sokan eljátsszák a látszatot.

A látszatot, mely a nyugalomról, s békéről szól,

ám valójában feszültséget, s bánatot rejt,

ki rejtegeti fájdalmát, tudja ezt jól.

Ugyanakkor szégyelli az érzéseit, s szíve óhaját,

fél, hogy kihasználhatják a gyengeségét,

s belülről hallja meg önnön sóhaját.

Annyira nehéz megbirkózni a valóság árnyaival,

melyek megkeserítik a létet, s a vágyakat,

és könnyen leszámolnak az álmaival.

A lelki béke, egy mindenki által áhított állapot,

amely nagyon keveseknek adatik meg,

habár sokan eljátsszák a látszatot.

Az igazság tükre

Az igazság tükre egy nagy bálteremben állt,

s elé járulhatott bárki, ki igazságot akart,

s kinek a valóság fontossá vált.

Kíváncsi emberek keresték fel igen sokszor,

kik remélték, hogy pozitív képet látnak,

s a sors további sikerekre voksol.

A tükör igazat szólt, nem hazudott senkinek,

és megmutatta a lelkek valódi mivoltát,

s nem nézett senkit semminek.

Egy napon elé járultak azok, kik lelketlenek,

kik elárulták a hazájukat, s a népüket,

s akik hazugságokat terjesztenek.

Akikben nincs becsület és nincs tisztességük,

lelkiismeretük pénz által megvehető,

s nekik a sötétség a reménységük.

A tükör rögvest megmutatta az igazi arcukat,

a jellemtelenségüket, a hitványságukat,

s hogyan végzik az aljas harcukat.

Felháborodtak a látottakon, s mind tagadtak,

de a tükör ezután a jövőjüket is láttatta,

s mutatta, a pokol felé haladnak.

Az igazság tükre nem kegyelmez, nem kímél,

nem állít valótlant, s nem hiteget senkit,

nem áltat, nem csap be, megítél.

Emelgeti a fejét

Emelgeti a fejét a Remény, bár lassan,

rengeteg ütést kapott az utóbbi időben,

próbálta hallatni a szavát igen gyakran,

ám sajnos mindez kevés lesz a jövőben.

Ennél sokkalta többet kell majd tennie,

visszaszerezni a bizalmat sose könnyű

és muszáj immár a végsőkig elmennie,

mivel az igazi valóság nagyon szörnyű.

Kissé kényelmessé vált az évek során,

nem vette komolyan az ellenfél erejét

és ezért került padlóra önteltsége okán,

most ismerve fel a támadó sötét delejét.

Emelgeti a fejét a Remény, kissé kába,

arca összetört, vérzik, s zúzódással teli,

az emberi szívek segítségével áll lábra,

s míg nem győz, nyugodalmát nem leli.

Homály

Homály terjeszkedik a térben,

sunyin bejárja a világ minden

pontját.

Betekint az összes ablakon, ajtón,

összezavar, felkavar, rád hárítja

a gondját.

Hazug szemfényvesztéssel hitet,

becsap mindennel, mivel lehet,

elámít.

Tagadja a valóságot, félrevezet,

agymosottá tesz, megtéveszt,

elcsábít.

Leépíti a valós tudást, a tényeket,

félrevezet, tagadja önmaga létét,

„varázsol”.

Mivel nem is létezik bármit tehet,

mindenhol beavatkozik, elnémít,

harácsol.

Ki ellene lázad az ellensége lesz,

nem kívánatos elemként elhal,

elpusztul.

A Homály világuralomra vágyik,

bekebelezve az értelmet, a jót,

felbuzdul.

Nem ismer gátat, nem ismer határt,

lerombolja a tervébe nem illőket,

gyilkol,

Saját szervezetét belülről táplálja,

nem osztozkodik és nem enged,

titkol.

Önbizalma határtalan, tébolyult,

biz eltakarná az égről a Napot,

vakít.

Hiszi az övé valamennyi élőlény,

kit szolgaságban tart, s mélybe

taszít.

Nehéz ellene küzdeni, de muszáj,

különben vége az igazi létnek

végleg.

Amennyiben a Fény feladja magát,

az összes álmának beesteledik,

tényleg.

Új remény

Új remény. Ez valódi álom,

szívet melengető simogatás,

s ahhoz, hogy valóra váljon,

nem elég néhány kirohanás.

Szikrázik a napfény a tájon,

mindenfelé nyüzsög az élet,

e csodás varázsa a jelennek

talán sohasem érhet véget.

Zöldellő mezők, buja rétek,

virágok illata száll a szélben,

s átadja magát a fuvallatnak

a köröttük ragyogó fényben.

Hirtelen villámok cikáznak,

zuhogni kezd, vihar tombol,

sötétségbe borul minden élő,

miközben a gonosz rombol.

Feldúl mindent, pusztít, kiírt,

mélységes szakadékba taszít,

a legparányibb csirát is leölve

az összes életformával szakít.

Ám a terve mégsem tökéletes,

néhány fűszál életben marad,

tiporhat, s dühönghet tovább,

őrülete után új remény fakad.

Közöny

Közöny. Feszít a világban,

önmaga képét úgy imádja,

büszkén hőzöng a vitákban,

a problémák sorát csinálja.

Szürke hétköznapok alant,

kimerítő, s fárasztó napok,

az élet látszólag egy kaland,

tömegével jönnek a bajok.

Egyre szűkül a világ zsákja,

fásultsággal telítődik a hely,

mások életét sohasem szánja,

s nyugalmat a béke nem lel.

A Közöny magas szinten áll,

flegmán az arcunkba röhög,

mindig újabb áldozatra vár,

entitáskánt fölöttünk hörög.

Nem érdekli semmi és senki,

mindegy az mi, miből készül,

állandóan a hazugságait zengi,

tőle mi elpusztulhatunk végül.

Elhomályosítja a valós igazt,

s félrefordítja az ember fejét,

hazugságokkal nyújt vigaszt,

s tőle senki nem leli a helyét.

Az élet kemény

Az élet kemény, bánattal teli,

békéjét szinte senki nem leli.

Drámák, fájdalmak, bánatok,

így teltek el egész századok.

Érzelmi káosz, kemény napok,

szomorú lelkek és kietlen jajok.

A valóság sokszor nagyon fájó,

rengeteg ember szeretetre váró.

Hiszékenyen áltatják magukat,

másokra fogják önnön bajukat.

Nem bírják az igazság szavát,

örökre elvesztik az életük javát.

Maguknak sem ismerik be soha,

a becsületük régen elszállt tova.

Végül szembesülnek magukkal,

nem bírnak el a saját bajukkal.

Csöndben és félszegen remélnek,

miközben az álmaikon henyélnek.

Változásra képtelenek maradnak,

előre csak igen nehezen haladnak.

Meseország veszte

Meseország szívében egy vár állott,

s szebbet kívülálló még nem látott.

Körötte legelő és bőven termő föld,

növényzete dús és mindenfelé zöld.

Dombok, hegyek a látóhatár szélén,

folyók, tavak az országnak a mélyén.

Lakói már régóta békességben éltek,

elkényelmesedtek és kicsit sem féltek.

Apró ivadékaikat kultúrára nevelték,

figyelmüket a jóra és a szépre terelték.

A veszély érzete végleg kihalt belőlük,

külső ellenségek sokat hallottak felőlük.

Irigyelték őket, s a vesztükre törtek,

bárkit, ki az útjukba került megöltek.

Meggyaláztak, pici darabokra vágtak,

el nem futó háziállatokat meghágtak.

Sírokon tapostak, s ordítva követeltek,

az ország összes városában lecövekeltek.

A nép fagyos rémületében házaiba futott,

ám az összefogás szó eszükbe sem jutott.

Összezavarodottan vártak a csodára,

amely soha nem jön el, rájöttek sokára.

A királyuk egy végső csatába hívta őket,

a hazáért tenni akaró férfiakat, s nőket.

Sérelmeik azonban fontosabbak voltak,

álmaik Meseország végzetéről szóltak.

Sajnos túl kevesen ragadtak fegyvert,

a sötét horda minden csapatot megvert.

Felperzselték az egykor csodás földet,

megfertőzték a vizet, s az éltető zöldet.

Az itt élt nép kipusztult az utolsó szálig,

történetük másoknak okulására válik.

Szerelem

Szerelem. Mi is? Hormonzavar csupán.

Az ember áll, álmodozik, s bámul sután.

Minden szép és jó a szeme előtt látszik,

észre sem veszi, a valóság csupán játszik.

Rózsaszínű köd száll le, mérhetetlen erő,

az egyén úgy érzi, csakis ő lehet a nyerő.

Nem érdekli semmi, csak a szeretet lény,

álmait, s vágyait erőteljesen elönti a fény.

Becsapja önmagát, sötétbe vész minden,

már soha senki nem tudja elvinni innen.

Maga sem hiszi, de az érzékei alszanak,

a cselekedetei az értelem ellen vallanak.

Egyszer csak tisztul a látása, ébred a való,

fájdalmasan, kínjában veszti fejét a csaló.

A szerelem lángja kihal, tüze erejét veszti,

a becsapott embert a fájdalom felébreszti.

h	K	s	c	p	s	v
			1	2	3	4
5	6	7	8	9	10	11
12	13	14	15	16	17	18
19	20	21	22	23	24	25
26	27	28	29	30	31