Címke: valóság

Nem unják még?

Nem unják még az ámítást,

a sok-sok valótlan állítást?

A félelemben tartó fojtást,

rettegésben tartani folyvást?

 

Nem unják még az ámítást,

a csalárd, gonosz számítást?

Az agymosást, a hazugságot,

a rengeteg kitalált valóságot?

 

Nem unják még az ámítást,

a rossz dolgokra csábítást?

Az egymásra való uszítást,

az aljas, lélektelen puhítást?

 

Nem unják még az ámítást,

a nem létező hírek szállítást?

A családok szétforgácsolását,

sunyi terveik megvalósítását?

 

Nem unják még az ámítást,

az igazi történelem átírást?

A bűneik leplezését naponta,

hamis statisztikákat havonta?

 

Nem unják még az ámítást,

a birodalmi érdekek tágítást?

A háttér parancsait teljesíteni,

s az alja népet fellelkesíteni?

 

Nem unják még önmagukat,

mézes, mételyező szavaikat?

A népek rabságba taszítását,

az elferdülés hamis tanítását?

 

Nem, mert nem az érdekük,

az igazság nem az érdemük.

Vágyuk a tökéletes hatalom,

mikor senki nem él szabadon.

 

Mikor nem lesz többé akarat,

elvehetik valamennyi javakat.

Kiritkíthatják az emberi fajt,

nem hoznak mást, csupán bajt.

 

Istenként uralkodnak a Földön,

mely másoknak ezután börtön.

A mások kínjain gazdagodnak,

a néppel mindig fukarkodnak.

 

Nem unják még önmagukat,

hallgatva számító szavaikat?

Miért tennék, ellenfél nélkül?

Mindebbe a világ beleszédül.

corona, virus, corona virus

Az élet útja

Az élet útja rögös, fájdalmas,

a legtöbbször igen szánalmas.

Eleinte kacagás, vidám órák,

mindenfelé varázslatos rózsák.



Később gyarapszik az értelem,

a tudás vágya maga a végtelen.

Idővel feltárja az összes kaput,

semmivé foszlatva a léha tabut.



Ám nem áll meg, többet akar,

a valóság gyakran igen fanyar.

Egészség, erő, bizalom és hit,

mindenki a remény felé nyit.



Azonban telnek a hosszú évek,

elhalványulnak az esti fények.

Velük együtt hal a fájó végtelen,

az átalakulás sokszor vértelen.



Mi marad, elkopás, kín és bánat,

a sors végül az elmúlásnak átad.

Feltárul az örök nyugalom hona,

honnan nem lesz visszatérés soha.

rose, blossom, bloom

Mindennap

Mindennap, amit csak megélünk,

állandóan, folytonosan remélünk.

Izgulunk és szakadatlan vágyunk,

mindeközben rengeteg az álmunk.



Szeretünk, ölelve védünk, óvunk,

a saját bajainkról ritkán szólunk.

Megtörnek és bánatossá tesznek,

álmaink rögtön semmivé lesznek.



Megcsalnak, s hűtlenek hozzánk,

a régi álmainkat visszahoznánk.

A változásoktól gyakorta félünk,

küzdünk, harcolunk, amíg élünk.



Fájó valóság, gyötrelem és kín,

az ember harcol, amíg csak bír.

Feladni biz semmit nem szabad,

hiszen a jövő csakis előre halad.

couple, hugging, love

Drámai valóság

Hónapok óta a kórházakat járom,

az emberséget sehol sem találom.

Rideg közöny és gúnyos mosoly,

lekezelő hangnem, az biz komoly.



Küldenek ide-oda, csak menjek,

legyek vendége már a mennynek.

Nem érdekli őket a fájdalom foka,

a beteg húzzon el, ehhez van joga.



Ne reklamáljon és ne kérdezzen,

lehetőleg soha semmit ne érezzen!

Nincs hely a számára vegye észre!

Készüljön fel mindenféle vészre!



Félvak, mozgáskorlátozott, sánta?

Hiába fél, senki meg nem szánja.

Parkolni akar? Fizessen sokat érte!

Hogy idejöjjön arra senki nem kérte.



A borítékokat azért elvárják rendre,

mindenkit keményen intenek csendre.

A cél nem a gyógyítás, mire esküdtek,

vére forrna egy becsületes esküdtnek.



Belefáradtam, inkább beteg maradok,

jól tudom, gyorsan a sír felé haladok.

Hippokratész nem ezt álmodta régen.

Ki megszegi esküjét, a pokolban égjen!

pokol

Álmok tengere

Álmok tengere, vihar szele,

vágyak suhanása a térben,

legtöbbjük valójában mese,

s elsüllyed a hazug mélyben.



A mély varázsa oly csábító,

delejes ereje magához hív,

minden pillanata igen ámító,

a sötétben felparázslik a szív.



Az értelem magába roskad,

értelmetlenül rabigába kerül,

a lélek mélyén félőn kushad,

talán többé nem is kerül elő.



Villámként sújt le az ébredés,

a káosz marka hideg és hűvös,

újból életre kellhet a kétkedés,

a valóság fanyar, mégis bűvös.

ocean, starry sky, milky way

Szembenézni önmagunkkal

Milyen könnyű mást bírálni

és hazug szavakkal traktálni,

becsmérelni az összes tettét,

kigúnyolni ruházatát, s testét.

 

Tökéletlenségére rávilágítani,

gondolkodását is átvilágítani,

mindig oly könnyedén okolni,

a reménytelenek közzé sorolni.

 

Ugyanakkor magunkba nézni,

az eddigi lépéseinket felidézni,

önnön hibáinkat belátni nehéz,

pedig ez a világ minket is lenéz.

girl, woman, mirror

Halálra ítéltek vagyunk

Születésünkkor nem is sejtjük,

mi várhat reánk még az életben,

meglehet soha meg nem fejtjük,

bár sokszor elképzeltük lélekben.

 

Életünk útja rögökkel van telve,

s a sors akadályokat állít elénk,

fantáziánk bennünket átölelve,

kellemes álmokat repít felénk.

 

Mindez szemfényvesztés csupán,

a valóság bizony rideg, s kemény,

hiába bámul az ember olyan sután,

biz nem lesz vele mindig a remény.

 

Sőt, talán soha nem is volt mellette,

hiába hitette el oly gyakran magával,

a vágyak beszéltek folyton helyette,

igazából sohasem bírt el a bajával.

 

Bár akadtak jobb pillanatok, évek,

a szépség köde árnyalta a napokat,

lehettek csodás élmények, szépek,

mindez nem fedhette el a bajokat.

 

Halálra ítéltek vagyunk, nem mások,

mind úgy végezzük, bármi történjen,

az élet végtelenjében kavargó bábok,

elveszünk a halálba vezető örvényben.

skeleton, scythe, death

Végleg elcsitul

Egész életünk küzdelemmel telik,

oly kevés a jó, s kevéske az öröm,

még kevesebb a jótett és a jólét,

több a keserű és az önző közöny.



Sok a kínzó fájdalom és a bánat,

mindennapos a meg nem értés,

kegyetlen a valóságos ismerete,

az igazság kimondása biz sértés.



Kihasználtak vagyunk e világban,

kizsigerelt semmik, nullák csupán,

létünk eltűnik a semmibe gyorsan,

nyomunk sem marad magunk után.



Emlékünk még a rokonainkban él,

amíg az ő szívük is végleg elcsitul,

az idő folytatja útját a végtelenbe,

melynek háborgása örökre elsimul.

pocket watch, jewel, chain

Ketyeg az óra

Senki nem hinné mi történhet vele,

míg fiatal, s a szíve álmokkal tele.

Azonban az idő kegyetlenül halad,

ugyanaz soha semmi nem marad.

 

Fájdalmak jönnek, mik nem voltak,

erről a régi öregek regéi is szóltak.

Kopik az elme, elszállnak a vágyak,

nem üzemel az, hogy élj a mának.

 

Minden pillanat megterhelővé válik,

a sors az emberrel gonoszul elbánik.

Mi egykor szép volt a távolba vész,

sokszor tétovázik és megáll az ész.

 

Ketyeg az óra, a mutatók nem várnak,

a végtelen illúziójának az útjába állnak.

A sötét valóságról lehullik majd a lepel,

végül nincs menekvés, bármit is teszel.

pocket watch, clock, time

Lehunyt szemek

Felhők gyűlnek az égen,

erősödik a sötétség szele,

alant kavarog a mélyben,

a levegő már tele van vele.



Ellep mindent gyilkos pora,

marja a torkot és a szemet,

mintha nem múlna el soha,

ez így még meddig mehet?



Halálos erővel sújt le majd,

nem kímélve élőt és holtat,

nem hoz mást, csupán bajt,

eltörölve az eddigi múltat.



A szemek nem akarják látni,

remélik ez csak rossz álom,

lehunyva kívánják kivárni,

nehogy a vég nagyon fájjon.



Önámítva áltatják magukat,

csupán fel kellene nyílniuk,

megoldhatnák önnön bajukat,

a látásukban kellene bízniuk.



girl, praying, hands
Kiss Gyula versei
Powered by  GDPR Cookie Compliance (opens in a new tab)
Adatvédelmi áttekintés

Ez a weboldal sütiket használ, hogy a lehető legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. A cookie-k információit tárolja a böngészőjében, és olyan funkciókat lát el, mint a felismerés, amikor visszatér a weboldalunkra, és segítjük a csapatunkat abban, hogy megértsék, hogy a weboldal mely részei érdekesek és hasznosak.