Saját alkotásaim
Az élet nagy része keserűség, szomorúság és bánat,
kéretlen teher, mindennapi gondok sokasága,
s amíg élünk, számtalan pillanat fájhat.
Persze vannak nyugodtabb napok, s békésebb órák,
szeretetteljes percek, igazi vidámság és öröm,
no meg vágyak, melyek a végtelent róják.
Az élet nagy része keserűség, kötelezettségek sora,
s miközben túlzott elvárások kísérnek minket,
úgy tűnik, ennek nem lesz vége soha.
Mindenkinek a saját fájdalma az, amit igazán átérez,
és amitől olyannyira kínzóan tud szenvedni,
a máséra csak udvariasságból rákérdez.
Ki-ki önnön gondját, baját és terheit cipeli magával,
legtöbbször az élete végéig küzd mindezzel,
s végül nem képes leszámolni a bajával.
Mindenkinek a saját fájdalma az igazi, hisz azt érzi,
s amíg a lelke szinte belerokkan mindebbe,
nem fog békében és nyugalomban élni.
Az emberi sors a legtöbbeknek bizony nehéz,
szinte végig teher, munka, kihasználtság,
s igen ritka, mikor a szerencse benéz.
Az élet nem egyszerű, leginkább csak dráma,
véget nem érő színdarab, tragédiákkal teli,
s csak nagyon nehezen szedhető ráncba.
Persze vannak időszakok, mikor kisüt a Nap,
szelíden cirógat a szellő, nyugodt minden,
és a lélek egy kevéske időre pihenőt kap.
Az emberi sors legtöbbször túlontúl kemény,
csalódások sokasága, betegségek és kínok,
néhanap azonban bekacsint a remény.
Az életünk elvész a mindennapok nyomorában,
legszebb éveink kimúlnak mások kezében,
s az emlékünk ott végzi a pocsolyában.
A magunkra jutó idő bizony elenyésző, s kevés,
az energiánkat felemészti a munka, a terhek,
a számtalan gond, az ivás és az evés.
Az életünk elvész, mielőtt még élhettünk volna,
s ha ki tudnánk bújni ebből az ördögi körből,
talán minden valami szebbről szólna.
Mikor aludni térünk, gondokkal a vállunkon,
egy ideig még elmerengünk az életünkön,
és jobbra-balra forgunk az ágyunkon.
Mikor a szemeink leragadnak, közel az álom,
az utolsó gondolatunk szép és jó legyen,
hogy a lelkünk csodás helyre szálljon.
Mikor aludni térünk, velünk alszik a remény,
s biztat, mi rémálom volt eddig, elmúlik,
ezután az élet már nem lesz kemény.
Az élet, mint olyan, főleg szenvedések sokasága,
számtalan a tennivaló, a halálig tartó munka,
s az ember elsüllyed a napok mocsarába.
Oly sok a teher, hogy szörnyen nehéz azt cipelni,
gyakorta még levegőhöz jutni sem egyszerű,
s minden kis hibáért jól meg kell fizetni.
Bezzeg az öröm, a vidámság, a szeretet az kevés,
amint kevés a megértés, a becsület, a bizalom,
s csak ritkán hallható, hogy valami mesés.
Az élet sokak számára biz gyötrelem, kínok sora,
bekorlátozások tömege, szomorúság és bánat,
ám feladni nem szabad, semmikor, soha.
Mindennapi küzdelmek színesítik az életünket,
és nem hagynak egy nyugodt percet sem,
így örömmel fogadjuk a végzetünket.
Nincs is jobb, mint gondokkal terheltnek lenni,
folyton küszködni valamivel és valamiért,
s önmagunkért meg semmit sem tenni.
A pihenésre semmi szükségünk, az értelmetlen,
halálig dolgozni és tanulni, na az már igen,
csak ezt bevallani bizony kényelmetlen.
Mindennapi küzdelmek simogatják a lelkünket,
s miután megfosztatunk minden reménytől,
az dobja csak fel igazán a kedvünket.
Megannyi teher nehezíti a napokat, az éveket,
felemésztve rengeteg erőt és energiát,
s megrövidítve az emberi életet.
Eme teendő halom elvonja a figyelmet másról,
nem igen hagy lehetőséget elmélkedni,
s megfoszt társtól, vágytól, gyásztól.
Kiöli a lelkeket, s szinte élő holtakká változtat,
eltompít, megvisel, kiszolgáltatottá tesz,
és tehetetlenné, gyengévé kárhoztat.
Megannyi teher mérgezi és keseríti a perceket,
elmossa a szeretet lángját, a jót, a szépet,
s megfásít felnőttet, gyermeket.
Az életben egy a biztos, mégpedig a halál,
az elől senki nem bújhat el sohasem,
s ha el is bújik, akkor is reá talál.
A gazdagok úgy vágyják az időt nyújtani,
fizetnek bármennyit, csak élhessenek,
s mégis elpattannak az életük húrjai.
A szegényeknek sokszor megváltás lenne,
hisz annyi teherrel, gonddal küzdenek,
s csak a menekülést látják benne.
Az életben egy a biztos, hogy eljön a vég,
s megment minden rossztól, gonosztól,
ahogy elődeink megtapasztalták rég.
Mikor már minden fáj, szenved a lélek,
ez az élet nem érhet ilyen csúfos véget.
Megannyi probléma, gondok és terhek,
és a semmibe szálló dédelgetett tervek.
Lassan nem marad semmi, ami megéri,
ezért eljött az idő a valóságról mesélni.
Az azonban bizony nagyon is fog fájni,
és nem lehet csak a régi álmokkal hálni.
Mikor már minden fáj, kevés a remény,
hiszen a gonosz sajnos erős, s kemény.
Harcolni ellene szívvel, szerettel lehet,
mert tovább ez a sok rossz, nem mehet.
