A sírig tart egy élet, s a világ,
elhullatja szirmát a sok virág.
Megannyi történet, fájó sebek,
s a testet, lelket csúfító hegek.
Mindezt megőrzi majd az idő,
a jövő nemzedékének hírvivő.
Muszáj küzdeni, ahogy lehet,
többet ennél senki nem tehet.
Példa minderre rengeteg akad,
a szív sajna darabokra szakad.
A lelkek útján szálldos a halál,
magának valót bármikor talál.
Most egy bácsira vetett szemet,
nem gyakorolhat többé kegyet.
Figyeli már régóta, eljött a vég,
a kisöreg szenved nagyon rég.
E percben is mankóval baktat,
ő biz soha, senkit nem zaklat.
Nehézkesen vonszolja magát,
megharcolt számtalan csatát.
Elméje már kopott, nem a régi,
s maradék emlékeit félve védi.
Emlékezik és sírdogál közben,
semmi nem ment neki könnyen.
Rémlik még neki ifjúsága kora,
mit homályossá tett az idő pora.
Boldog évek, egykori remények,
a vágyai nem voltak szerények.
Később rájött, igencsak tévedett,
a valóság bizony nagyon égetett.
Elszálló szerelmek, fájó óhajok,
tüzes percek, szenvesztő sóhajok.
Kínzó gondok, igen súlyos terhek,
a csalódások szívébe karót vertek.
Nem jutott ideje, arra kit szeretett,
mivel e világ ellen keveset tehetett.
Oly sokszor nélkülözte a családja,
nem maradt mára egy élő barátja.
A munka szolgája lett és ma is az,
a kertjében elburjánzott a dús gaz.
Az egészsége nem létező, jön a vég,
az állam mondja, csak dolgozz még!
Alkalmatlan bármire, de nem számít,
ezért naponta munkahelyére besántít.
Már az ajtóban áll, bebiceg a hallba,
mit akarhat ez a vénember, ezt hallja.
Válaszra nincs ereje, a szíve megáll,
szeme fátyolosodik, s beáll a halál.
