Címke: sors

Idő

Másodpercek, percek, órák,

mind a végtelen útját róják.

Sebesen szállnak a széllel,

küzdenek a nyárral, s téllel.

 

Útjukat nem állhatja semmi,

mindig előre fognak menni.

Adnak örömöt, meg bánatot,

ismerik a galaktikus járatot.

 

A múlt emléke fennen lebeg,

a jelen szemeink előtt pereg.

A jövő sok kérdőjel, s talány,

az ember ehhez képest parány.

 

Idő. Sokszor kevés jut belőle,

bárki bármit gondoljon felőle.

Drágább az aranynál, pénznél,

gyorsabb az elménél, fénynél.

 

Gazdálkodni igen nehéz vele,

a zseb hiába van pénzzel tele.

Mégis elvesztegetik oly sokan,

holott a pillanat nem vár, rohan.

 

Érzéseket repít szárnyain tova,

ha hibázol sem állhat meg soha.

Érdemtelenekre pazarolni hiba,

efelől nem lehet kétség, sem vita.

pocket watch, clock, time

Változó világ

Mindig minden állandóan változik,
ahogy a jövő fodra követi a múltat,
az idő kegyetlenül erős sodrásában,
s a történések véges folyamatában,
a fontos döntések sora legtöbbször,
csupán egy szemvillanáson múlhat.

Gyakorta van, hogy ráébredünk erre,
mégis mélázunk, miközben hibázunk.
Legbelül tudjuk, hogy bizony így van,
mégis értelmetlenül tovább vitázunk.

Vágyak, s álmok nőnek a lelkünkben,
ahogyan az új friss fű sarjad a mezőn,
olyan sokszor megbántanak minket,
olyankor csak nézünk üresen, merőn.

Fájdalmunkban úgy érezzük magunkat,
akár egy ártatlan, kicsi, megtiport virág,
nem látunk szorult helyzetünkből kiutat,
hiszen ellenünk van biz az egész világ.

Idővel megnyugszunk, mint a pihenőre
készülő Nap a vöröses árnyalatú éjben,
rá is szolgált, hiszen egész nap kitartóan
rótta szokásos útját, a csillagközi térben.

Tisztul a kép, belátjuk semmi sem örök,
majd a fájdalom, a bánat is elszáll tova,
tudatában vagyunk, ez egy változó világ,
bizakodunk, a rossz nem tér vissza soha.

planet, sience fiction, fantasy world

Igazság

Az Igazság állandóan menetel,

piszokba, s mocsokba tenyerel.

Amerre csak jár rettegnek tőle,

jót nem igen gondolnak felőle.



Az Igazság kíméletlen és való,

Ő nem egy semmirekellő csaló.

Küzdelemben áll nappal és éjjel,

nem foglalkozhat vággyal, kéjjel.



Az Igazság útja igen sokszor véres,

küzdelme gyakran nehéz és rémes.

Csalók, hazugok állnak az útjában,

keresgélni próbálnak a múltjában.



Az Igazság múltja azonban tiszta,

Őt a sötétségbe nem vihetik vissza.

Hiszen onnan tört ki, mint a láva,

soha nem volt, s nem lesz gyáva.



Az Igazság ellen áll a kacér bájnak,

kitart még hogyha a húsába is vájnak.

Manipulálni próbálhatják a barátok,

számára azonban nincsenek határok.



Az Igazság becsületes, s igen gyors,

számára ezt az utat jelölte ki a sors.

Megvesztegetni, zsarolni nem lehet,

ellene még a sötét ármány sem tehet.



Az Igazság mindig fennen ragyog,

nem állhatják útját a gondok-bajok.

Páncélja tiszta, oly fényes a kardja,

sohasem ér véget az igaz utáni harca.

20150815lovag1

Vajon számít?

Köd fátyolán át látszik a múlt,

a történések folyamata és sora,

visszatekintve már nem is rút,

azonban nem jöhet vissza soha.



Lehet hinni azt, hogy más lesz,

bízni abban mi csak lehetetlen,

az egyén gyakorta rosszat tesz,

sokszor érzi is, hogy tehetetlen.



Sajna mégsem képes változtatni,

hiszen Ő a legjobb, Ő az ember,

könnyebb másokat kárhoztatni,

vívódásában nyugalmat nem lel.



S nem is fog, amíg be nem látja,

ugyanoly sebezhető, mint bárki,

álmában az egyre jobbat várja,

közben nem szereti a véget látni.



Az pedig eljön akarja, vagy sem,

senki nem tud elfutni a sorsa elöl,

lehet legalul, vagy magasan fenn,

vajon számít, ki mit gondol efelől?

dawn trees through the fog, winter, tree

Az idő markában

Apró magvak, hajtások, növények,

fák, bokrok, cserjék és sövények.

Mindegyikük a napfényre vágyik,

még ha a földből ki alig is látszik.



Az őket éltető talajba kapaszkodnak,

minden centiméterhez ragaszkodnak.

Hiszen az az övék, az ő éltető honuk,

függetlenül attól, mennyi is a koruk.



Változatos állatvilág, picik és nagyok,

egysejtűek, hüllők, kétéltűek és sasok.

Kérődzők, patások, s erős ragadozók,

halak, halevők, tetemekből falatozók.



Valamennyien védik a saját vérüket,

utódaikért feláldozzák önnön létüket.

Harc nélkül nem adják meg magukat,

míg az ellenfél fel nem tépi a hasukat.



Harcolnak egyedül, többen, falkában,

a végzet ott lohol mindőjük sarkában.

A gyenge elbukik, ha ellátják a baját,

a fehér faj miért nem védi meg magát?

waterfall, jungle, cliff

Az érzelmek világa

Szenvedünk, s küzdünk, harcolunk és félünk,
nincs más választásunk, ilyen világban élünk.
Szeretünk, bánkódunk, s tétovázóak vagyunk,
az élettől, sorsunktól vajon még mit kapunk?

Mindenkinek megvan a saját problémája, baja,
egyiknek kemény az élet, a másiknak meg laza.
Álmok, vágyak kísértenek minket utunk során,
sokszor későn ébredünk, máskor meg túl korán.

Magány, meg nem értés, megcsalás és bánat,
a fájdalom mely ér, nagyon, de nagyon fájhat.
Csalatkozunk, becsapottak vagyunk, de hiába,
bármily erősen kiáltsuk bánatunkat a világba.

Nem segít rajtunk senki, mi tudunk magunkon,
erős akarattal léphetünk túl a legtöbb bajunkon.
Történjen bármi, létünk legyen bármily kemény,
egy dolog ne hagyjon el soha, éspedig a remény.

woman, despair, loss

Föld-anya visszavág

Évmilliárdok porából megszületett a Föld,

formálták földrengések és izzó vulkánok,

létrejött rajta az egysejtűek világa, s a zöld,

kemény szikláit mosták az óceáni hullámok.



Telt-múlt az idő, felszínén burjánzott az élet,

milliónyi faj tarkította gömbölyded formáját,

az idő előrehaladta egyre csak növelte a tétet,

hatalmas erdők, s mezők borították az orcáját.



Boldogan élvezte az életerőt adó Nap erejét,

folyton változva egyáltalán nem unatkozott,

csodálta a formálódó életközösségek seregét,

kiegyensúlyozott volt, s annak is mutatkozott.



Egy sötét pillanatban a sors nagyot hibázott,

kifejlesztette a leggyilkosabb fajt, mit lehet,

viharfelhők gyűltek, ezernyi villám cikázott,

bánatában nem igazán tudta, hogy mit tehet.



E faj határtalanul, kapzsi módon pusztított,

más élőlényekkel kegyetlenül elbánt rendre,

gonosz, könyörtelen mivolta sosem szundított,

a legsötétebb véres idők sem intették csendre.



Háborúk dúltak rajta, nagyon-nagyot csalódott,

Föld-anya megelégelte mindezt, betelt a pohár,

számtalan sebből vérezett már, szinte halódott,

arra vágyott, inkább borítsa be testét a mocsár.



Hurrikánokat gerjesztett, szökőárakat támasztott,

haragjában és fájdalmában tovább nem engedett,

szárazföldeket süllyesztett, forrósággal fárasztott,

hiszen nála többet még soha senki nem szenvedett.

earth, blue planet, globe

Minden múlandó

Mulandó a tavasz, a nyár,

az őszi nap, s a hideg tél,

a pillanat meg sosem vár,

újabb és újabb utakra kél.



Mulandó az öröm, a bánat,

az egészség és a fájdalom,

a szívekben zűrzavar támad,

lesöpör mindent az ártalom.



Mulandó a nevetés, a harag,

a mosolyt könny mossa el,

a gonoszság is fűbe harap,

békét a lélek nem igen lel.



Mulandó a szerelem, a báj,

a barátság, elillan a szépség,

változik a megszokott táj,

egyszer eltűnik a fájó kétség.



Mulandó jövő, az igaz éget,

a végtelen magára nem talál,

elhozza majd a sors a véget,

s az életet felváltja a halál.

lightning, storm, weather

A homály fátyla

A sötétség ideje reánk telepedett,

félelmet, pánikot hozott magával,

kígyó módra áldozatára tekeredett,

nem foglakozik az ember bajával.

 

Sőt, az emberi faj pusztítása a cél,

rettegésbe tolva, rabságba taszítva,

a szabadságnak nem jut hely, s tér,

a remény meghúzza magát lapítva.

 

Az értelem könnyen máglyára kerül,

már nem bír el a sokszoros teherrel,

minden jó a háttér mocsarába merül,

a terv végrehajtása folyik, ím ezerrel.

 

Nem kellenek rakéták, sem romok,

azokon uralkodni értelmetlen volna,

mi maradna, csak hamu és homok,

mindez nem erről a vágyról szólna.

 

Láthatatlan fegyverrel vívnak csatát,

válságba taszítják a nemzetek javát,

meg akarnak semmisíteni hont, hazát,

elnémítani az ész, s az igazság szavát.

 

Azután megmentőként tűnhetnek fel,

kik uralni tudják a megmaradt létet,

a homály fátyla egy fondorlatos csel,

a végzet kijátssza majd az összes tétet.

sunbeam, forest, sun

Test és lélek

Egy gyönyörű tavaszi reggel,

mosolyogva ébredezett a Nap,

neki sohasem csörög a vekker,

frissítőnek harmatcseppet kap.

 

Vele együtt kelt a test, s a lélek,

vidáman szaladtak a dús réten,

tudták várnak rájuk napok, éjek,

így egyikőjük sem maradt tétlen.

 

Kéz a kézben meneteltek az úton,

mindig szeretve ölelték egymást,

még nem merenghettek a múlton,

volt idejük megtenni egy, s mást.

 

Legyőzhetetlen párost alkottak,

egymás mellett, egymásért éltek,

kudarcot biz soha nem vallottak,

jó formájukban senkitől se féltek.

 

Múltak a napok, s teltek az évek,

kettejük párosa feszültséggel telt,

már nem voltak boldogok, szépek,

igaz nyugalmat egyikük sem lelt.

 

A lélek fiatal maradt, fürge, gyors,

a test megkopott, leépült rendesen,

gazság mit hozott számukra a sors,

télvíz idején búcsút vettek kedvesen.

love, woman, man
Kiss Gyula versei
Powered by  GDPR Cookie Compliance
Adatvédelmi áttekintés

Ez a weboldal sütiket használ, hogy a lehető legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. A cookie-k információit tárolja a böngészőjében, és olyan funkciókat lát el, mint a felismerés, amikor visszatér a weboldalunkra, és segítjük a csapatunkat abban, hogy megértsék, hogy a weboldal mely részei érdekesek és hasznosak.