Saját alkotásaim
Hívogató tavasz szellője száll,
s előbújnak a növények sarjai,
az állatvilág is zsong a mezőn,
s mindenfelé láthatóak a tagjai.
Épülnek a fészkek, s az almok,
a természet irányítja a munkát,
az élet ösztöne ugyancsak erős,
növeszti a tavaszi tollat, bundát.
Ismételten itt a hívogató tavasz,
örömöt hoz, s új reményt táplál,
boldogság suhan a légben tova,
s a sors ismét más időt számlál.
Nehéz az élet, de milyen nehéz,
bebörtönözve a sötét homályba,
a Nap fénye néhanapján benéz,
mielőtt elérünk a végzet honába.
Rabok vagyunk, a saját rabjaink,
s a börtönőrünk a félelem maga,
így telnek biz a mindennapjaink,
míg elér bennünket a halál szaga.
Korlátok között éljük a napokat,
megfosztva az összes reménytől,
a sors hamar kijátssza a lapokat,
nem kapunk semmit szegénytől.
Nehéz az élet, gonosz, s kemény,
az úton hitehagyottan ballagunk,
bezzeg a hóhérok serege serény,
s végünk, ha mindig hallgatunk.
Balek Béla másnak mindig jót akart,
komoly arca, s kissé nyers modora,
egy jó szívű, megértő embert takart.
Ha kellett feláldozta a szabadidejét,
s a pénzét, mert nem akarta elhinni
sohase az emberi gonosznak a létét.
Szívvel, s becsülettel végezte dolgát,
sajna mások irányították a sorsát.
Hiába igyekezett, tettei elismerésre
sehogyan és semmikor nem találtak,
úgy döntött elég volt, továbblépett,
és azóta Balek Bélára nem találnak.
Rabságba taszítva élnek az emberek,
megfélemlítve élik a mindennapokat,
a sóhajok senkit meg nem mentenek,
mindenkinek vívnia kell a harcokat.
Összefogás nélkül ez nem sikerülhet,
nem gyúlhat remény a sötét honában,
egyszer talán a gonosz is kimerülhet,
ám addig sem lehet bízni a csodában.
A maszk a rabság jelképeként ragyog,
fojtogat, elhidegít, s közömbössé tesz,
nem számít, hogy hőség, netán fagyok,
az emberek lelkéből minden jót kivesz.
Jéggé válnak a szívek, s az öröm kihal,
eltávolodnak egymástól a régi barátok,
a szeretet gyáván, megfutamodva inal,
s egymás ellen fordulhatnak családok.
A terv szerint tönkremegy a gazdaság,
sokan elveszítik kis félretett pénzüket,
s csupán az elitnek járhat a gazdagság,
ők felsőbbrendűként szórják fényüket.
A Földön minden az övéké, így vélik,
az emberekre szükségük már nincsen,
sem isten, sem más haragját nem félik,
s nem osztoznak a töméntelen kincsen.
A bolygó rabságba taszítva nyomorog,
a sors változó, a kocka még fordulhat,
a szerencse újfent a világra mosolyog,
ha eljön a tömegek által várt fordulat.
Az életben maradásért harcolni kell,
biz nem lehet mindig másokra várni,
szabadságot az ember csak akkor lel,
ha megtanul végre a saját lábán állni.
Mikor rádöbben, hogy nincs egyedül,
van még rengeteg rettegésben tartott,
a vívódása elcsitul lelkében legbelül,
s kiderül, igaz mindaz, amiket hallott.
Az eszmélés ideje immár elérkezett,
nem lehet tovább odázni a dolgokat,
a megsemmisítés terve megérkezett,
s megpecsételte az emberi sorsokat.
Az életben maradásért muszáj tenni,
különben örök sötétség várhat reánk,
mind együtt fogunk a halálba menni,
ő összefogás nélkül, magához leránt.
Összefogás nélkül nehéz lesz győzni,
s a gonosz ellenséget ilyetén lefőzni.
A széthúzás kizárólag nekik kedvez,
s ármányuk jó kis halotti tort rendez.
A széthúzás megkönnyíti a dolgukat,
erővel befolyásolnak emberi sorsokat.
Hazugság árad a nap minden percében,
s élő nem szerepel a sötétség tervében.
Vagyis szerepel, de azok ők maguk,
hisz a háttérből irányít hamis szavuk.
Bábjaik hűen teljesítik a parancsot,
állandóan kongatják a hamis harangot.
Hipnotizálják a gyenge emberi agyat,
s ki magánál van arra dobálják a sarat.
A folytonos félelem, s a rettegés a cél,
különben a hitvány pénzéhez nem fér.
Összefogás nélkül lesújthat a végzet,
s megszűnik e Földön a legtöbb élet.
Örök sötétségbe borulhat az eddigi lét,
most az egész világ sorsa maga a tét.
Az időnek forgatagában élünk,
s fogolyként a rabjai vagyunk,
bármit is sugalljon eme énünk,
a sorshoz nem lehet szavunk.
Elillanó percek, s vágyott órák,
a sejtelmes érzetek kavalkádja,
a történések lám útjukat róják,
a lelket a félelem visszarántja.
Félelem a világtól, magunktól,
titkaink megóvása bármi áron,
nem menekülhetünk bajunktól,
úgy, hogy a vég ne reánk várjon.
Elszalasztott pillanatok tömege,
s megismételhetetlen tettek sora,
a világnak sehol sincsen közepe,
s álmaink törötten szállnak tova.
Meg kellett volna neki mondani,
megtenni, megkérdezni mit lehet,
a falakat egymás után lebontani,
az ember későn jön rá mit is tehet.
Kik szívünkhöz közel álltak, éltek,
többet is érdemelhettek volna talán,
soha nem tudjuk meg mitől féltek,
ők sem jutottak át csapdájuk falán.
Életutak, szokások és népek,
mind megannyi, változatos képek.
Rendszerek, hitek és vágyak,
érzelmek, melyek sokszor fájnak.
Népcsoportok, tabuk, elzártság,
gyakorta nő a gyűlölet, s az elszántság.
Étvágy, gyötrődés és félelem,
a világon egyre kevesebb az élelem.
Némely csoportok önként véreznek,
amíg mások folyton éheznek.
Vallási okokból sokan böjtölnek,
a gazdagok viszont mindig dőzsölnek.
Ma már az is böjtöl, aki nem akar,
hiszen az emberfaj sötét titkot takar.
E titok neve, kapzsiság és hatalom,
melyeket támogat az önkényuralom.
Minden embernek van egy életútja, s vele együtt célja,
ez bizony akkor is igaz, ha mindezektől el is tér néha.
Valóra váltani az álmokat! Ez az óhaj mindenkiben él.
Függetlenül attól, hogy az álmodozó sok mindentől fél.
Dönteni mindig kell, kisebb, vagy nagyobb dolgokban,
ennek eredménye megmutatkozik az emberi sorsokban.
A jövő állandóan mozgásban van, s meg sohasem áll,
ki időben változtat, arra lehet, hogy egy szebb élet vár.
Az élet a tét, a gonosz harca szakadatlan,
létezhet olyan, aki ne élne szabadabban?
Kimúlni bizony egyik élőlény sem akar,
s mégis sokuk számára a sors biz fanyar.
Folyamatos a küzdelem a halál torkában,
s rengeteg állat osztozik a másik sorsában.
Mindegyik a maga módján védi, mi az övé,
úgy is, ha sok rivális, ellenség gyűlik köré.
A hím oroszlán sérült gerincével is kitart,
számára négy betolakodó hozta el a vihart.
Elvesztette a trónját, s már nem sokáig él,
esélytelen, vérzik, szenved, de mégsem fél.
Az antilop sokkosan, kilógó belekkel menekül,
a hiénák tépik, s szaggatják, míg végül elterül.
A gepárd anya apró kölykeit igyekszik védeni,
oroszlánnal szemben, nem lehet lépést véteni.
Bátran küzd a gnú a hiénakutyák gyűrűjében,
öklelve forog jobbra-balra a csata sűrűjében.
A menekülési esélye csekély, de nem adja fel,
s egy óvatlan pillanatban a körből kiutat nyer.
A növények versengve nőnek a Nap fénye felé,
mind igyekszik tekeredve elhajolni a másik elé.
Az élet ösztöne óriási, átjár kicsiket, nagyokat,
leküzdhet reménytelenséget, félelmet, s bajokat.
Az élet a tét, s eközben miket is tesz az ember?
Korlátok között senyved, megszólalni sem mer.
Maszkban, lesütött szemekkel, s gyáván lapul,
önhittsége, hiszékenysége, butasága ejtette rabul.
Mindezek okán már a saját gyermekeit sem védi,
bárhogy is szereti őket, a hazugságokat nem kétli.
Tétlenül várja, amíg mindenkibe méreg kerül,
eme ostobaságot, az élet ösztöne sem írja felül.
