Saját alkotásaim
Mindennapi kihívások terhelik ezt a szép életünket,
s tesznek boldoggá minket, méghozzá nagyon,
elősegítve, azt az örömteli végzetünket.
Mindennapi kihívások okoznak csodás pillanatokat,
és számtalan gyönyört, s szeretetteli perceket,
feledtetve, ama ármányos hazugságokat.
Minden jó véget ér és sajnos túlontúl hamar,
sokkalta hamarabb, mint bármily rossz,
a jóval a sors szűkmarkú, fukar.
Legtöbbször szinte észrevétlenül suhan tova,
s úgy száguld el a pillanatok szárnyain,
mint a mesékben a táltosok lova.
Minden jó véget ér, mintha nem is lett volna,
csupán szép álomként őrzi az emlékezet,
s nem érzi, hogy e világról szólna.
Hétfőn reggel, mikor ébreszt az átkozott óra,
már tudjuk jól, ez sem lesz egy csodás hét,
s nem igen számíthatunk semmi jóra.
Kedden reméljük, túl fogjuk élni ezt a napot,
s bár még elég nehezen vesszük a levegőt,
talán mégsem hívnak hozzánk papot.
Szerdán valahogy elvagyunk a terhek között,
s reméljük, hogy egyszer vége lesz a hétnek,
és nem csap össze a végzet a fejünk fölött.
Csütörtökön derengeni kezd a fényes hajnal,
az erőnk lassan visszatér régi önmagához,
és hisszük, leszámolunk minden bajjal.
Pénteken vidámabban kelünk fel óra nélkül,
hiába esik az eső, s hiába tombol a szél,
mindezeket le fogjuk győzni végül.
Szombat a megnyugvás, a pihenés időszaka,
alhatunk végre, mint malacok a szalmában,
amíg fel nem ver minket az utca zaja.
Vasárnap alapos gyanúnk támad, gond lehet,
valahogy túl gyorsan illannak el a percek,
s ez ellen a szegény fejünk mit tehet?
Hétfőn reggel újfent igen morcan ébredünk,
és érezzük, ez is rettenetes nap lesz ismét,
létezhet, hogy ez volna a végzetünk?
Ha újraélhetnénk a boldog órákat, s perceket,
a feledhetetlen pillanatokat, történéseket,
biz csökkenthetnénk a lelki terheket.
Dobogna a szívünk és felpezsdülne a vérünk,
ismét örömteli érzések éledhetnének újjá,
talán az elképzeltnél többet is érünk.
Annyi mindent gondolhatnánk ezután újfent,
belefoghatnánk más, reményteli dolgokba,
s nem hinnénk, ez mindenen túlment.
Ha újraélhetnénk azt, amit annyira imádtunk,
s megmerítkezhetnénk az igaz szeretetben,
azonnal szebbé válhatna a világunk.
Barátok között az ember jobban érzi magát,
úgy kellemesebb a társalgás, a hangulat,
és egy kicsit mindenki feledi a baját.
Megelevenednek az emlékek és a régi idők,
a történések, a feledhetetlen pillanatok,
mind egy jobb, s szebb világba vivők.
Barátok között a percek másképpen telnek,
őszintébb a légkör, egyenesebb a beszéd,
és a lelkek igazi nyugalomra lelnek.
Zűrzavaros érzelmek, s állandóan lobogó tűz,
csalódások és az elvesztéstől való félelmek,
ez mind a keserűség, s a bánat útjára űz.
Akaratlan érintések, átgondolatlan pillanatok,
ösztönös megnyilvánulások igen gyakorta,
és szívek, amelyek élvezik e pillanatot.
Árulkodó testbeszéd, ámító szavak, s mosoly,
a belülről fakadó színtiszta érzések tömege,
s ím a lélek önmaga csapdájában fogoly.
Zűrzavaros érzelmek és el nem érhető álmok,
olyannyira áhított ölelések, édes keserűség,
a sors bizony esetenként nagyon álnok.
Elszalasztott pillanatok, soha meg nem élt percek,
mindennap remélt, s be nem teljesült vágyak,
és a lelkekben rejtőző, álombeli tervek.
Véghez nem vitt érintések, s áhított ölelések sora,
a szívekben izzó, varázslatos kábulat érzése,
melyeket nem lep majd be az idő pora.
Elszalasztott pillanatok, érzelmek csábos varázsa,
kimondhatatlan és mindörökre néma titkok,
mindezek velünk tartanak a halálba.
Érzelmek tengerén gyakori a vihar,
sérelmek, jogos, vagy jogtalan vita,
a sors kegyetlensége sohasem fukar
alábecsülni ez erejét igen nagy hiba.
Csalódások, fájdalmak, rögös utak,
sötét árnyak kísérik az életet végig,
akadnak bátor hősök, gyáva nyulak,
az igazságot tisztességtelenül mérik.
Ugyanakkor létezik szeretet és béke,
öröm, ragaszkodás, bizalom és vágy,
az álmokat feladni nem szabad mégse,
a lélek néha rideg, máskor pedig lágy.
Elszalasztott pillanatok, kései bánat,
fájó sóhajok, ki nem mondott szavak,
a remény magára gyakran sokat várat,
s közben homályba vesznek a nyarak.
Kárba veszett ábrándok, dobbanó szív,
magunkhoz ölelni csak az élőket lehet,
a végtelen ereje minket is magához hív,
ez ellen sajnos soha, senki nem tehet.
Addig kell szeretni, amíg nem lesz késő,
kimondani, vannak kik fontosak nekünk,
meglehet tetteink között az lesz a végső,
a szeretet ne szálljon majd a sírba velünk!
Elvesztegetett pillanatok sora,
mindörökre kihagyott percek,
nem várnak reánk ismét soha,
szürke köddé válnak a tervek.
Az élet útja rögökkel telített,
s nehézségek mindenki előtt,
a sors még nem igen veszített,
nem számít mi is volt azelőtt.
Csendben kushadó a remény,
néha ugyan megrázza magát,
aztán hamar elcsitul szegény,
biz nem könnyen nyer csatát.
Az út végén már vár a végzet,
tudja, minden út hozzá vezet,
fölötted áll, mikor bevégzed,
nincs senki, ki ez ellen tehet.
