Saját alkotásaim
Egymással összefogva könnyebb lehetne az élet,
könnyebb volna megbirkózni a gondokkal,
és nyugodtabb lenne rengeteg lélek.
Jobban átvészelhetőek lennének eme nehéz idők,
elviselhetőbbé válnának a megpróbáltatások,
és jó dolgokról is lennének hírvivők.
Egymással összefogva a világ békességben élne,
a szeretet és a jó szándék legyőzné a gonoszt,
s felragyoghatna a fény ideje végre.
A békesség szigetén nem létezik a harag,
nincs ármány, sem semmiféle rossz,
s az idő a végtelen felé halad.
Dúsak a mezők, kristálytiszták a patakok,
virágok illata tölti be az egész teret,
s e helyen nincsenek viharok.
A szeretet átjár minden pillanatot, percet,
a természet szépsége varázslatos itt,
s e helyen az élet csak nyerhet.
A békesség szigetén a napok nyugodtak,
bárányfelhők veszik körül a Napot,
s a fák az álmokról susognak.
Bármikor eljöhet életünkben az utolsó pillanat,
mindig is tudtuk és mégis nehéz elfogadni,
hogy létünk megszűnhet egy perc alatt.
Ám az is meglehet, hogy sokáig húzódik a vég,
s addig rengeteg szenvedésben lesz részünk,
a lelkünk hiába szeretne küzdeni még.
Bármilyen hosszúra is nyúljon az utunk odáig,
számtalan dolgot mulasztunk el időközben,
s bánni fogjuk, hogy tétováztunk sokáig.
Mennyi kimondatlan gondolat marad bennünk,
mennyi kihagyott szerelmet őriz a szívünk,
s hány ölelést, amit meg nem tettünk.
Bármikor eljöhet értünk a végtelennek a hajója,
amely békésen száll a csillagködök között,
s megmaradt álmaink ott válnak valóra.
A vágyak útján mindig fennen ragyog a Nap,
állandóan nyílnak a virágok a zöld réten,
s a világ teljesen szabad, nem rab.
Az út mentén mindenfelé hegyek és völgyek,
patakok csörgedeznek a régi medrükben,
s az erdőben susognak a tölgyek.
Állat és növényvilágban bővelkedik a vidék,
nincsen szenny a kristálytiszta vizekben,
s minden lénynek joga, hogy igyék.
Bárki óhaja és kedve szerint választhat ételt,
a természet nem korlátozza a lehetőséget,
és semmi nem zavarja meg az éjjelt.
Békesség és nyugalom árad szerte a Földön,
a szeretet állandóan jelen van az időben,
sem a jelen, sem a jövő nem börtön.
A vágyak útján a szellőkkel suhan a fantázia,
varázslatosként telnek a napok, a percek,
és senkinek nincs mit sajnálnia.
Mivé válik az ember tragikus körülmények között,
mikor megfeledkezik arról, hogy ki is volt rég,
s mennyi mindent hagyott maga mögött?
Mikor elfeledi a régi szép időket és egykori álmait,
s hagyja homályba veszni a kedves pillanatokat,
amik feltüzelték a lelke rejtett vágyait?
Amikor már nem igazán önmaga, s mindene sajog,
az egészségét aláásta a megszámlálhatatlan baj,
s amikor a jövője immár nem ragyog?
Mivé válik ez a világ a folytonos félelem korában,
a ridegség, kegyetlenség, érzéketlenség idején,
s marad egyáltalán valami jó a nyomában?
Becsapva és megtévesztve élnek az emberek,
egykedvűen végzik a dolgukat naponta,
a teendőjük nem kevés, rengeteg.
Elgondolkozni sem idejük, sem erejük nincs,
annyira lefoglalja őket az a sok rossz,
s lassan szabad akaratuk sincs.
Elvész minden joguk, amit valaha szereztek,
amiért sokat harcoltak, s vérüket ontották,
miközben sok családtagot eltemettek.
Sötét vihar dühöng, mindennapos az ármány,
s valamennyi életforma veszélyben van,
hisz nem többek ők, mint zsákmány.
Becsapva és megtévesztve az élet kegyetlen,
tragikus idők járnak, s nem lesz irgalom,
amíg nem lesz rend a fejekben.
Vissza kell térni a múltba, az emlékek szárnyán,
s felidézni mindazt, ami valaha csodás volt,
így segítve túllépni a jelennek árnyán.
Mindazon pillanatok, melyek a szívekben élnek,
amelyek sok vidámságot és örömöt okoztak,
előkészítik a ragyogó útját a fénynek.
Vissza kell térni önmagunkhoz, kik voltunk rég,
és megnyugtatni, megpihentetni a lelkünket,
nem szabad feladni az álmainkat még.
A Halál kapujában minden fájdalom véget ér,
nem lesz több probléma, gond és baj,
immár az örök nyugalom a cél.
Ott áll a kaszás, s megnyugtat, nem kell félni,
ezután megszűnik a szenvedés, a kín,
s a birodalmában jól lehet élni.
Elszáll valamennyi adósság, nincs több teher,
viszont megmarad a feltétlen szeretet,
s itt egy lélek, semmiért sem felel.
A Halál kapujában indul egy út a végtelenbe,
fel a csillagok közé, s az időtlen időkbe,
honnan vissza lehet nézni éjjelente.
Valaha a régmúltban a sárkányok őrizték a fényt,
s a sötétség korszakának a bekövetkeztéig,
éjjel-nappal óvtak minden igaz lényt.
Számtalan harcot megvívtak az élet védelmében,
és folyamatosan fenntartották a békességet,
eme szónak a legtisztább értelmében.
Azonban telt-múlt az idő, a létszámuk csökkent,
sokuk a kora okán távozott, hisz kiöregedett,
s ezalatt a sötétség szárba szökkent.
A sárkányok sokáig küzdöttek, s végül kihaltak,
a helyüket átvette a kegyetlen gonoszság,
állandósult a félelem és a tilalmak.
Valaha a régmúltban, a fény beragyogta az eget,
mára viszont a viharfelhők fogságában él,
s onnan küld néha egy biztató jelet.
Ünnepek idején felerősödik a szeretteink hiánya,
és bár tudjuk, többé nem lehetnek velünk,
mégis vigasztalhat, nem éltek hiába.
Most is halljuk szavaikat, látjuk kedves arcukat,
s igaz, hogy mindez csupán a lelkünkben él,
ám vigasztal, megvívták a harcukat.
Megvívták és immáron a végtelen időben élnek,
nem gyötri őket fájdalom, nem félnek többé,
s be kell látnunk, hogy értünk is éltek.
Ünnepek idején az emlékek ismét életre kelnek,
ilyenkor hevesebben dobban meg a szívünk,
s hisszük, bennünk örök életre lelnek.
