harc Archívum - 10 / 13 oldal

A bolha és az elefánt harca

A bolha és az elefánt harca szakadatlan,

kettejük kommunikációja biz faragatlan.

A bolha lekezeli az elefántot, s megveti,

mivel kőgazdag, a földet előle megveszi.

Bolhapénzen szinte bármit is megvehet

és hiszi, az elefánttal mindent megtehet.

Erőteljesen propagálja önnön nagyságát,

félelmetesre gyúrják a hírek a vadságát.

A hazug médiákban istenként tetszeleg,

s gyakorta a vágyai tengerén szendereg.

Fejébe vette, hogy az elefántot legyűri,

legyilkolja a hatalmas állatot, s megfőzi.

Vett is új felszerelést a piciny konyhába,

elvárja, az elefánt beletörődik a sorsába.

Terveiben kiszívja majd az összes vérét,

s véglegesen eltünteti az elefántok népét.

Fogta a kést, a baltát, az edényt a vérnek,

ez lészen az élelme a dicső bolha népnek.

Nekiugrott az előtte álló hatalmas lábnak,

amely soha nem is mutatta magát másnak.

Lepattant róla és odább, messzire gurult,

szédült, támolygott, s szörnyen begurult.

Hogy mer akaratának ellenállni e senki,

egyáltalán a bolygón még életben lenni.

A bolha és az elefánt harca biz végtelen,

akkor is, ha gyakorta nem lehet vértelen.

Ám ha az elefánt a csípéseket megunja,

eltiporja a bolhát, véglegesen lenyomja.

Ha feltámadnának

Ha feltámadnának egykori dicső őseink,

akik az életük árán is védték eme hazát,

ismét védenék e hont és lennének őreink,

s nem hagynák magára sohasem a határt.

Nem tűrnék az ellenség seregét e földön,

s nem hagynák veszni a magyarok honát,

számukra a szabadság elvesztése börtön,

eltörölnék külső és belső támadók sorát.

Egy percig sem haboznának vész esetén,

s rögvest körbehordoznák a véres kardot,

levágnák az ellent még a csata legelején,

így sikeresen megvívva a nehéz harcot.

Nem számítana, hogy török-e, vagy tatár,

bizony legyenek bármely népnek is a fiai,

a küzdelemben csak a győzelem ím határ,

a boldogság, az öröm, a diadal mind igazi.

Ha feltámadnának, kikerekedne a szemük,

nem igen hinnének a szomorú látványnak,

utódaik gyávasága szégyenbe hozza nevük,

ők nem hódolnának be a hazug járványnak.

A Fény serege

A Fény serege megverten poroszkál,

s katonáinak zöme fáradtan botorkál.

Meredten és kimerülten menetelnek,

nem hitték, hogy mibe is tenyerelnek.

Karjaikat csüngetik, kardjuk csörren,

s minden bokorban a sötétség zörren.

Ármány és gonosz leselkedik reájuk,

összeomlott az eddig védett világuk.

Pedig az idők kezdete óta küzdöttek,

folyamatos kihívásokkal küszködtek.

Mindig kiálltak az igaz ügyek mellett,

erejük elfogyott, most ennyire tellett.

Támogatóik megfutamodtak gyáván,

a hitványság hatalmas tömege láttán.

Nem akarták elhinni, hogy ennyi volt,

a küzdelmük e szerint semmiről szólt.

A Fény serege összeomlott magában,

elhagyták, s elárulták óriási bajában.

Most visszavonulnak új erőt gyűjteni,

hisz a gonosznak újból be kell fűteni.

A Rossz és a Jó harca

A Rossz és a Jó harca szakadatlanul folyik,

küzdelmük örök, az idők végéig tart,

erejük azonban lassan fogyik.

Változó sikerrel vívják a csatáikat naponta,

néha görcsösen egymásba fogódzva,

s olykor-olykor csak nyafogva.

Mindkettőnek megvan a maga háttér serege,

mely őket szolgálva, értük esküt téve,

megteszi azt, ami saját szerepe.

Mikor összecsapnak, kardjuk pengéje villan,

s a páncéljukon ragyogó Nap fénye,

minden mozdulatuknál csillan.

A Rosszat a sötétség növekvő ereje táplálja,

s amíg a Jó lassan elfeledetté válik,

a gonosz a lapjait számlálja.

A Rossz és a Jó harca a vége felé közeledik,

mindkettő a döntő ütközetre készül,

pajzsuk, páncéljuk töredezik.

Érzik, s tudják, hogy már nincs kiút innen,

végleg el kell dönteni, hogy ki győz,

más lehetőség nincsen.

Hajdanán a tarka réten

Hajdanán a tarka réten,

a ragyogó napsütésben,

fejlődött a csodás virág,

bámulatára járt a világ.

Erőteljesen növekedett,

s a fény felé törekedett.

Hamar szirmot bontott,

sok-sok méhet vonzott.

Irigyei akadtak szépen,

biz erős volt ő a térben.

Végezniük kellett vele,

s gyűlölettel voltak tele.

A leveleit felosztották,

erejétől megfosztották.

Férgek, hangyák, tetvek,

mind a gyilkosai lettek.

Miután elszáradt a szára,

környékét belepte a pára.

Kínzói örömtáncot jártak,

hisz mindig erre vágytak.

Azonban a gyökerei éltek

és táplálni soha nem féltek.

A virág felszínre tört ismét,

őt semmi nem viheti innét.

Hajdanán a tarka réten,

szélben, s a hideg télben,

az életéért küzdött a virág,

nem győzheti le őt a világ.

Belepi a Sötét a szívet

Belepi a Sötét a szívet, lelket,

ármánya gonosz talajra lelhet.

Terméketlen, mocskos talajra,

melyet az igaz sosem zavarja.

Elferdít mindent, mit csak lát,

beszennyez virágot, fűt és fát.

Hangosan kacag sikere láttán,

hisz nem más Ő, mint a Sátán.

Lélek nélküli világot szeretne,

mindenki gyötrelmén nevetne.

Lábbal taposná a jót, a szépet,

lerombolná a valósághű képet.

Ám eljön egy lovag az égből,

felállva a kényelmes székből.

Kardjával lesújt és végez vele,

páncélja fekete vérrel lesz tele.

A fejét vesztett pokolra kerül,

a sötétségen át végleg lemerül.

Ismét felragyog a Nap az égen,

a Hold újra szikrázik az éjben.

A világháború utáni idők

A világháború utáni idők bizony nehezek voltak,

a hiteles krónikák a szovjet elnyomásról szóltak.

A sztálinizmus réme biz eluralkodott hazánkban,

csupán félelem és rettegés volt minden határban.

Nagy szegénység, nélkülözés, hazugság és bánat,

a nép érezte magán, hogy mindez mennyire fájhat.

Változást követeltek, s feléledt a szabadság vágya.

Életre keltek a remények, egy jobb világra várva.

Munkatábor, kivégzések, terror. Elegük lett belőle.

Nem érdekelte őket, hogy a világ mit gondol felőle.

Kivágott, tépett magyar zászlók, fellelkesült tömeg,

szemben állt velük az MDP és a sok szovjet löveg.

Nyugatról segítséget ígértek, de hazudtak nekünk,

hiszen mikor kellett, nem küzdöttek együtt velünk.

A forradalmat hagyták sárba tiporni, vérbe fojtani.

Vajon miért kellett a magyart hazugul „beoltani”?

Magyarhon népe a szabadságharcát vívta magában,

s becsapva, cserbenhagyva küzdött a saját bajában.

Vesztettek, ám történelmet írtak. Emlékük ma is él,

s ha úgy hozza a szükség, a forradalom új életre kél.

Az Öröm

Az Öröm egykor népes családban élt,

igen sokat játszott a pajtásaival

és soha, senkitől nem félt.

Állandóan vidám társaság vette körül,

együtt fogócskáztak, labdáztak,

s leselkedtek egy fa mögül.

Pajkosan nevettek, s kuncogtak szerte,

amerre jártak, megszépült a nap,

bennük a világ örömét lelte.

Olykor szellők repítették őket odább,

a Nap cirógatta göndör fürtjeiket,

ha jött az eső, indultak tovább.

Vidámság, nevetés, boldogság, kacaj,

az volt az életük, s az álmuk is,

s olyan jól volt még tavaly.

Ám az idén beborult az ég, villámlott,

sötétség leple telepedett a Földre,

s a gonosz szeme szikrázott.

Vihart keltett bennük, szétzilálta őket,

rettegést és félelmet gerjesztett,

s a csapatuknak ezzel lőttek.

Egyikük a másik után hunyt el végleg,

megsemmisültek a posványban,

csak az Öröm maradt, névleg.

Ő azonban harcolt, még nem adta fel,

tudta az embereknek hiányzik,

s remélte újfent erőre lel.

Bár egyedül maradt, a bánatát feledte,

gyászát egy ideig magába fojtva,

a helyes megoldást kereste.

Végül rájött. Sok szeretet kell, s öröm,

túllépni a pánikon, a félelmen,

a gyilkos misztikus körön.

Elhozni eme világba ismét a nevetést,

boldogsággal tölteni be a napot,

s eltüntetni a sötét jelenést.

Fogta a batyuját, s indult házról-házra,

bekopogott a legkisebb ablakon,

érezte, mindenki Őt várja.

A hím oroszlán

A hím oroszlán a szavannát járta,

büszkén sétált, ereje teljében volt,

izzasztó körútjának a végét várta,

minden a területvédelemről szólt.

Falkája ezalatt élelemre vadászott,

lopakodva cserkészett majd támadt,

sokszor csak egy helyben tanyázott,

a várakozásba gyakorta belefáradt.

A felség hazaérte után enni kezdett,

tömte a húst, mit a többiek szereztek,

a gnú bizony elég sovány, nyeszlett,

ennél ők jóval táplálóbbat szerettek.

A kölyköknek alig maradt élelem,

keservesen rágták a bőrt, a csontot,

még sohasem érezték mi a félelem,

apjuk az ellenségre bátran rontott.

Éjjel négy támadó lépte át a határt,

szándékuk egyértelmű, győzelem,

a király bömbölve hallatta a szavát,

remélve, hogy ő kerül ki győztesen.

Erőteljesen az ellenfelekre támadt,

azok meglepődve hőköltek vissza,

nem érezte, hogy lassú, vagy fáradt,

a családjáért ha kell, a vérüket issza.

Harapták és marták az oldalát, hátát,

mancsok tépték, s szaggatták a farát,

felhasították a véresen morgó száját,

mégsem tudták megnyerni a csatát.

Hiszen a sajátjaiért küzdött vérezve,

falkájáért fel is áldozta volna magát,

dühödten, s fájdalmat nem is érezve,

ellátta a hívatlan betolakodók baját.

Morani emlékére.

Szabadság és haza

Elnyomók dézsmálták a hazát,

habsburg katonák mindenütt,

a nép hallotta Kossuth szavát,

odaveszett már szinte mindenük.

Ébredt a harag, a szabadság vágya,

lázadt az ország, s fegyvert fogott,

a függetlenség lett mindőjük álma,

ami lelkükből soha ki nem kopott.

Petőfi versei harcba hívták őket,

reményt adva és biztatva a hont,

lelkesítette a férfiakat, s nőket,

a csatákban maga is kardot vont.

Háborúban állt a magyar nemzet,

véres harcokat vívtak keményen,

küzdelmük dicsőséget nemzett,

építették új seregeiket serényen.

A szabadságharc végül elbukott,

véres megtorlás vette a kezdetét,

híre azonban mindenhová eljutott,

igaz magyar nem árulta el nemzetét.

Ma is folyamatosan veszélyben állunk,

külső és belső ellenség támad reánk,

mások segítségére hiába is várunk,

magunknak kell megvédeni a hazánk.

h	K	s	c	p	s	v
					1	2
3	4	5	6	7	8	9
10	11	12	13	14	15	16
17	18	19	20	21	22	23
24	25	26	27	28	29	30
31