fájdalom Archívum - 17 / 20 oldal

A búcsú fájdalmas

A búcsú fájdalmas és szomorú a legtöbb esetben,

az elválás a megszokottól igen keserves lehet,

s zűrzavart okozhat a lelkekben, fejekben.

Sokféle búcsú létezik, s a legtöbbjük nem vidám,

nagyon meg tudja érinteni a dobogó szíveket,

és az elszakadás soha nem megy simán.

Ki a szerelmétől köszön el, sokszor meg is bánja,

és akkor kezdi el igazán értékelni a másikat,

mikor tudja, hogy többé már nem látja.

Aki eltávolodik a baráti körétől bármilyen okból,

más helyre költözik, megnősül, férjhez megy,

sokáig nem szabadul majd a sokkból.

A családtagok és a szerettek elvesztése végzetes,

hiába fogják egymás kezét a vég pillanatában,

tudják, hogy mindez immár végleges.

A búcsú fájdalmas, megtörheti az embert örökre,

az emlékképek bevillannak újra, újfent, ismét,

s az emlékezővel maradnak mindörökre.

A koporsó mellett állva

A koporsó mellett állva számtalan emlék kel életre,

s felidéződik rengeteg, már elfeledett történés,

aminek jelentőségét az ember nem értette.

Most azonban, amikor nincs visszaút, s nincs esély,

s nem lehet megváltoztatni a múlt eseményeit,

a fájdalom, mely marcangol, nem csekély.

Visszagondolva, s a jelentősebb pillanatokat átélve,

megrendítőleg hat mennyi rossz döntés akadt,

pedig a megoldás lehetett volna százféle.

Lehetett volna, de a félelem visszatartotta a vágyat,

s nem engedte a változtatást, a másként látást,

s bizony nem tudta elhessegetni az árnyat.

Az árnyat, mely a szívet folyvást a markában tartja,

szorongatja és rettegést kelt bárhol, bármikor,

s a hátramaradt lelkeket a bánatba hajtja.

A koporsó mellett állva, lehajtott fejek körös-körül,

könnyes szemek és sápadt, bánatos arcok sora,

s nincs olyasvalaki, ki mindennek örül.

Senki nem tudhatja

Senki nem tudhatja, hogy másoknak mije fáj,

s nem érezheti át a gondjait, a sérelmeit,

bármiket is mondjon ki a száj.

Elhiheti ugyan, s megértheti a panaszok sorát,

mégis könnyedén hallgatja mindazt végig,

hisz önmagán nem látja azok nyomát.

Megannyi tragédia teheti búsabbá a napokat,

megviselve az emberi szíveket, s lelkeket,

megtörve a kicsiket, s a nagyokat.

Számtalan veszteség kíséri az életnek az útját,

rokonok, barátok, s szerelmek elvesztése,

sokan sírják vissza önmaguk múltját.

Senki nem tudhatja, mi vár reá az úton végül,

mikkel is kell megküzdenie egymagában,

míg a saját érzéseivel meg nem békül.

Önámítás

Önámítás. Olyan sokan csapják be magukat,

elhiszik a hazugságok ocsmány tömegét,

s amellett hallatják biz a szavukat.

Az agresszív reklámok és a mocsok áradata,

a szemfényvesztés, s az agymosás sikere,

mind csupán a gonosz sötét árnyalata.

A félelemkeltés, a rettegés fokozása, a pánik,

a gyűlöletkeltése, s a bekorlátozások sora,

az ép elmével sajna kegyetlenül elbánik.

Azok, akik szentül hiszik, hogy mindez igaz,

örömmel fogadják be a gyilkos mérgeket,

a hazug propaganda a számukra vigasz.

Lelkiismeret furdalás nélkül élik a napjaikat,

miközben valami furcsát kezdenek érezni,

s nagy fájdalom önti el kínzó tagjaikat.

Kezd már derengeni, hogy van valami hézag,

s talán nem kellene feláldozni mindenüket,

megcsapja az orrukat a kínzó vérszag.

Egyre-másra távoznak a világból a szeretteik,

sok a kárvallott, s a rokkanttá váló rokon,

a hitük a megmentésükben, temettetik.

Önámítás. Fájdalmas szembesülni az igazzal,

s látni, amikor kezd felszállni a homály,

és elkéstek a segítséggel, a vigasszal.

Az igazság fáj

Az igazság fáj és ezért félnek tőle sokan,

s nem akarják elismerni a valóságot,

miközben az idő sebesen rohan.

Könnyebb a szemeket lesütni, nem látni,

mint elismerni a sajgó gyengeséget,

s a nem létező hamisságra várni.

Nehéz elismerni a hibákat, a tévedéseket,

s elfogadni a valóság igazi mivoltát,

elhallgattatva a biztos tényeket.

Egyszerűbb letagadni azt, mi nem tetszik,

s elhessegetni az önvád maró kínját,

hisz a léleknek ez jobban fekszik.

Ki hibázott, s nem létezik a számára kiút,

mivel meggondolatlanul tett valamit,

oda lett a jövője, s marad a múlt.

Az igazság fáj, gyakorta éget, mint a tűz,

elviselhetetlenül gyötörhet, kínozhat,

s bárkit a szenvedés mezejére űz.

Soha nem fog visszatérni

Soha nem fog visszatérni az eddigi életünk,

elszállnak az álmaink, s a vágyaink,

eztán csak rabokként élhetünk.

Hitegetnek, hazudoznak, s mossák az agyat,

elvárják a totális, szolgai behódolást,

s közben az idő gyorsan halad.

Megmérgezik a szívet, s elveszik a levegőt,

félelembe és rettegésbe hajszolnak,

felperzselnek minden legelőt.

A sötétség fátyla véglegesen reánk települ,

a gonosz hatalma nem kegyelmez,

s előle senki nem menekül.

Egymás ellen fordítják az embereket rútul,

a családokat, nagyokat, s kicsiket,

mindenkire ármány zúdul.

Soha nem fog visszatérni a nyugalom kora,

akik ezt hiszik, nagyot csalódnak,

s a fájdalmuk nem áll tova.

Az egyetlen remény, ha a sarkunkra állunk,

és teszünk is valamit a létünkért,

nem csak a csodára várunk.

Hét éve ilyenkor

Hét éve ilyenkor együtt

készültünk a nagy napra,

s azon gondolkoztunk,

hogy melyik ajándékot,

melyik szerettünk kapja.

Vásárolni mentünk ketten,

sorba vettük a boltokat,

akkor még nem sejtettem,

hogy az élet nagyon rossz

irányba viszi a sorsodat.

Ettünk, ittunk, nevettünk,

s jól éreztük magunkat,

sült húsok, hurka, kolbász,

töltött káposzta, saláták,

csak tömtük a hasunkat.

Karácsonyi fények szerte,

béke, nyugalom, szeretet,

az idei ünnep azonban más

az Öcsém nélkül, s ez ellen

sajnos semmit nem tehetek.

Leereszkedett reánk a gyász,

kínoz, s tovább nem halad,

fátyla betakarja a családot,

ez a Karácsony is szomorú,

ám emléked örökre itt marad.

Addig kell szeretni

Addig kell szeretni valakit,

amíg köztünk van, amíg él,

s amíg mindennapi harcát

vívja és sok mindentől fél.

Amíg verejtékezve harcol,

hogy jobbá tegye a sorsát,

míg átölel és cirógatva hív,

bemutatva az igazi voltát.

Amíg támogat és szeretget,

saját fájdalmát elhallgatva,

s míg igazi szeretettel segít,

bánatunkat meghallgatva.

Gondok nyomják a vállát,

mégis reményt ad nekünk,

kitartásra és jóra ösztönöz,

s mindvégig itt lesz velünk.

Ám egyszer lepereg az idő,

elviszi magával a végtelen,

hiánya mérhetetlenül fájó,

a szív felfogni ezt képtelen.

Mire rájössz

Mire rájössz, hogy milyen világban is élsz,
rengeteg csalódás fog érni és sokaktól félsz.
Érzelmek, fájdalmak sokasága árad benned
és ez ellen igencsak nehéz bármit is tenned.

Lehet, hogy túlteng benned a kábító szeretet,
ha mindenki rád figyel, azt biztosan szereted.
Ám ne pazarold ezt az érzést fűre, s fára soha,
hisz akkor a valós érzelem hamar elillan tova.

Nem mindenki érdemli, hogy kedves légy vele,
mire rájössz erre, szíved keserűséggel lesz tele.
Felborul a lelkivilágod, s nő benned a fájdalom.
érzed tévedtél, ámde nincs számodra szánalom.

Napfény csillan a lombokon

Napfény csillan a lombokon,

madarak dalolnak a bokrokon.

A daluk szomorú, s búval teli,

a gyász a hangjukat is átöleli.

Színes falevelek a temetőben,

fájdalmas sóhajok a levegőben.

Virágok százszámra a sírokon,

nem segíthet ez sem a kínokon.

Fájó emlékek, maradandó sebek,

soha be nem gyógyuló égő hegek.

Szívszorító érzések, elmúlt percek,

magunkban hordozott lelki terhek.

Lepihent a Nap, az idő megállt,

s az örök emlékek fátyla leszállt.

Gyertyafények gyúlnak az éjben,

hajlongva lobognak a szélben.

Fejüket lehajtva gyászolók állnak,

talán mind megbocsátásra várnak.

Nem mondták ki mit kellett volna,

mielőtt a pillanat a gyászról szólna.

A szívekből most a szeretet árad,

sokaknak a szeme könnybe lábad.

Egymást átölelve ígéretet tesznek,

eztán igazán jobb emberek lesznek.

h	K	s	c	p	s	v
		1	2	3	4	5
6	7	8	9	10	11	12
13	14	15	16	17	18	19
20	21	22	23	24	25	26
27	28	29	30