fájdalom Archívum - 18 / 20 oldal

A kisfiú

A kisfiú még csak három éves,
ám sajnos máris nagyon beteg.
A kórházi ágyán fekve kérdezi,
hogy haza vajon mikor mehet?
Nemsokára. Válaszol az anyja.
Arcán halvány, bágyadt mosoly,
elfordul könnyekkel szemében,
s nézése biz szomorúan komoly.

Tudja, gyermeke menthetetlen,
az eddig kapott leletek szerint,
az orvosok tévedtek máskor is,
előfordulhat ez ismét, s megint.
Fájdalmasan mondja a kicsinek,
ne izgulj fiam, jön mindjárt apa,
elsietett a kedvenc játékaidért,
és újabb ruhákért, csokiért haza.

A kicsi mosolyog, holott régóta
nagyon-nagyon fáj minden tagja,
hozzászokott, hogy napi infúzió
adagjait ebben az órában kapja.
Most el kell mennem, de apával
együtt jövünk ide hozzád vissza.
Mire visszatértek az ágy üres volt,
a lepedő pedig vadonatúj, s tiszta.

Szívszorító fájdalom

Szívszorító fájdalom, lelket gyötrő bánat,

a bennünk élő gyász mélységesen fájhat.

Megsebez minket a rohanó emlékek sora,

míg élünk nem tudjuk őket felejteni soha.

A múlt percei velünk kelnek, s fekszenek,

akkor is ha voltak melyek nem tetszenek.

Az időt visszafordítani sajnos lehetetlen,

megmutatkozik az ember mily tehetetlen.

Könnycsepp az arcon, s mélabús mosoly,

kit, kiket elvesztettünk, a föld alatt fogoly.

Virágot viszünk a sírjukra emlékezve rájuk,

s ha megbántottuk őket, azt nagyon bánjuk.

Itt állunk a nyugalmat adó temetői csendben,

gyertyákat gyújtunk és fejet hajtunk rendben.

Átérezzük mennyire sebezhetőek is vagyunk,

mi vajon hátra milyen emlékeket hagyunk?

Zörög az avar, őszi szél suhan az ágak között,

elsimítja a virágszirmokat a sírhantok fölött.

Leszállt az est. A fájó pillanat magához láncol,

az éjben számtalan apró láng ragyogva táncol.

Szomorúság, fájdalom és emlék

Szomorúság, fájdalom és emlék,

sokan itt pihennek, kik köztünk

voltak nemrég.

Itt, a nyugalmas temetői csendben,

hol megáll az idő és még a szellő

sem rebben.

Szívek dobbannak hevesebben újra,

az emlékezés, s a szeretet virágai

mögé bújva.

Kéz a kézben, egymás mellett állva,

tisztelettel, fejet hajtva merülnek

az el nem múló gyászba.

A gyászba, melyből nincs kiút soha,

melyre némi vigasztalódást nyújt

a gyertyafények sora.

Minden változik

Minden változik, az ég és a Föld,

ami egykor sivatag volt, ma zöld.

Erdők és mezők tűnnek el örökre,

lassan rálelünk az utolsó rögökre.

Egyre kevesebb a növény, s az állat,

a hajdani élet hamar múlttá válhat.

Pusztul minden, s nehéz útját állni,

a jóra, szépre nem elég csak várni.

Barátságok, szerelmek múlnak el,

s megkönnyebbülést senki nem lel.

Betegségek, s járványok hódítanak,

hazug szavak méregként bódítanak.

Családok tengődnek, fogy a remény,

a valóság fájdalmas és igen kemény.

Világunkat háborúk gyújtják lángra,

s biza nem kerestek gyógyírt a rákra.

Az emberi faj a végzete felé rohan,

ezt nem akarják felfogni még sokan.

Mindezen változtatni nem lehetetlen,

bár ne lenne az értelem oly tehetetlen.

Minden változik, s ugyanakkor semmi,

egyáltalán nem könnyű másként tenni.

Az életben csak a küzdelem az állandó,

sajna eme sötét világ igencsak fárasztó.

Minden fáj

Gyerekkorban gondtalan az élet,

nevetés, kacaj és felhőtlen órák,

könnyed játékkal telnek a percek,

az álom útjait mesefigurák róják.

Iskolásként már nehezebb az út,

nem a táska súlya a gond csupán,

tudásvággyal telnek meg a napok,

a tanuló néha értetlenkedik sután.

A tinédzser kora maga a lázadás,

ellenszegülés, dacolás, ki a főnök,

egyre több a sérelem, s a kudarc,

hiába beszél a szülő, úgyis győzök.

Felnőttként arcul csap a valóság,

s éget az igazságtalanságok sora,

a stressz viharként sújt le sokszor

és a nyugalom örökre elszáll tova.

Végül eljön a pillanat, minden fáj,

a lélek fiatal marad, a test szenved,

az emlékek elillannak a végtelenbe,

s nem sikerül több levegőt venned.

Jön a szike

Betegség, fájdalom, kínok,

s gyomokkal belepett sírok.

Üres magány, üvöltő csend,

sekélyes érzések, ez a trend.

Ki beteg, ne reméljen sokat,

az egészségügy ellene fogad.

Nincs tisztesség, kihalt régen,

átgázolva becsületen és véren.

Lealázás, durva, bántó szavak,

a semmiért mégis elvárt javak.

Küldözgetés máshová, tovább,

a nyomorult húzzon el odább.

Sok hamis információ, s kétely,

megöli a lelket, mint a métely.

Ám a test sem várathat sokára,

hiába vár a megmentő csodára.

Sajna az nem jön el már soha,

a remény végleg elszállt tova.

Jön a szike, a helyzet komoly,

vérbe fagy a legszebb mosoly.

Fájó bánat

Madárcsicsergés, nyugalom,

ez kísér a fájdalmas utamon.

Körülöttem mindenfelé sírok,

könnyeimmel nehezen bírok.

Megelevenedett emlékek sora,

pillanatok varázsa szállt tova.

Kavargó érzések, arcok, tettek,

mára már mind semmivé lettek.

Szomorú a magány, fájó a bánat,

néma a sötét, mely rám is várhat.

Szívemben erősen dobog a múlt,

lelki békét azonban mégsem nyújt.

Virágok illatát hordja szét a szél,

itt a végzet az, mely új életre kél.

A remény sunyin, halkan lapul,

a Halál az Öcsémet ejtette rabul.

Fájó csalódás

Életünk fájó csalódások sora,

nem bízhatunk meg senkiben,

a fájdalom nem múlik el soha,

létünk elhamvad a semmiben.

Tehetünk bármit, nem számít,

az igazság gaz módon lapul,

a háttér fénye csupán elámít,

tetteinket sosem véve alapul.

Küzdhetünk becsülettel, bátran,

elismerve nem leszünk mégsem,

mindezt beláthatják ugyan páran,

tesznek valamit ellene? Kétlem.

Meggyalázva fekszik a lelkünk,

a jó szándék olykor balul sül el,

így nem sikerülhet békét lelnünk,

énünk nyugodalmat sohasem lel.

A végső pillanat

Susogó szárnyak, őrjítő vágyak,

régi szép álmok sebesen szállnak.

Forró lávaként ömlik a remény,

életed legyen akármilyen kemény.

Fájdalom, gyötrelem, vagy bánat,

az idő oly sokszor magára várat.

Boldog pillanatok, varázsos éjek,

elszabadult, gyönyörteljes kéjek.

Szívből jövő érzés, tiszta szeretet,

megigéz bármilyen festői ecsetet.

Hárfaként játszik a húrokon a sors,

olykor lassú, máskor viszont gyors.

Legyen bármilyen fukar is az élet,

mindig újabb és újabb hatás érhet.

Végül félve, sarokba szorítva talál,

s megadja kegyelemdöfését a halál.

Fájó érzések

Lenyugodni készül az őszi Nap,

sugarai beragyogják a völgyet,

minden vöröses színezetet kap,

rovarok zsongják körül a tölgyet.

Szomorú leány üldögél a padon,

könnycseppek áztatják az arcát,

elvesztette a szívét egy napon,

azóta vívja reménytelen harcát.

Megbántotta azt, ki őt szerette,

kinek ő volt a csillaga az égen,

nem érti, ezt hogyan is tehette,

ezen rágódik minden egyes éjen.

Játszotta a közömböst, a rideget,

nem mutatott érdeklődést iránta,

morcoskodott és adta a hideget,

pedig épp az ellenkezőjét kívánta.

Elüldözte magától a fiút messzire,

az sértve a távolba menekült előle,

sajnálja már amit tett, de mennyire,

azóta semmi hírt nem hallott felőle.

Későn jött rá, hogy szívből szereti,

nélküle semmi sem ugyanaz már,

mondaná neki, ám sajnos nem teheti,

hiszen fogalma sincs merre is jár.

Érzésekkel játszani nem szabad soha,

örökre elveszhet a szép, a jó, a varázs,

az álomképek fájón elszállhatnak tova,

ami marad, az csupán a kínzó parázs.

h	K	s	c	p	s	v
		1	2	3	4	5
6	7	8	9	10	11	12
13	14	15	16	17	18	19
20	21	22	23	24	25	26
27	28	29	30