Saját alkotásaim
Túl sok jutott már a kínokból és a szenvedésből,
a megpróbáltatások sorából, a kizsigerelésből,
a félelemből, s a folytonos rettegésből.
Az emberek nyugalomra vágynak, s valami jóra,
igaz szeretetre, boldogságra és valódi örömre,
békére, egészségre, sok kedves szóra.
Túl sok jutott már a rosszból és elég volt belőle,
csupán mindenki szeretné élni a saját életét,
s minél később távozni az örök mezőkre.
Ki ne szeretne egy boldogabb világban élni,
ahol a békesség és a nyugalom állandó,
s ahol nem kell folytonosan félni?
Ki ne szeretné, ha szeretné az, akit ő szeret,
aki a legfontosabb a számára mindig is,
és akiért valami szépet, jót tehet?
Ki ne vágyna arra, hogy egészségben éljen,
hogy szabadon szárnyaljon az álmaival,
s hogy ne kelljen félnie az éjben?
Kinek ne lenne fontos a családja, a szerettei,
a rokonai, a barátai, s azok, kiket kedvel,
s kik mindig sokat fognak jelenteni?
Ki ne szeretne egy saját világot, ami az övé,
ahol sok az öröm, a boldogság és a fény,
s ahol csakis jókat vesz maga köré?
A szívek mélyén megannyi izzó vágy lapul,
s megannyi titok, viszonzatlan szerelem,
melyek a fájó lelket ejtették rabul.
Számtalan bánat, rengeteg szomorú pillanat,
elszalasztott lehetőségek, megbánt tettek,
és mindezek semmivé foszlanak.
A szívek mélyén nem lehet soha nyugalom,
s nem lehet békesség, vagy igaz szeretet,
míg a fantázia uralkodik a tudaton.
Bizonytalanságban tartva milyen lehet a jövő,
miképpen érezhetik magukat az emberek,
s hogyan uralkodhat a sok cselszövő?
Miként lehet túlélni ezt a folyamatos nyomást,
mennyi esélye van az életben maradásnak,
és miképpen találnak rajtunk fogást?
Emlékszünk még arra, hogy mikre is vágyunk,
miként válhatott az emberiség ilyen rideggé,
s hogy tiporhatják el minden álmunk?
Hogyan lehetett elfeledni, mi jelent a szeretet,
a ragaszkodás, a hűség és az igaz barátság,
vajon van erre tisztességes felelet?
Bizonytalanságban tartva mennyi az esélyünk,
magával sodor minket a gonoszok sötétje,
s lehet-e még egyáltalán reményünk?
Van értelme az életnek, melyben a rossz rengeteg,
amelyben kizsákmányolnak és kizsigerelnek,
s mindennap egy szörnyűséges fergeteg?
Mi a jó a nehéz napokban, mikor nincs menekvés,
mikor szeretetre lenne szükség és békességre,
s melyben nincs jó szándékú cselekvés?
Elfogadható, hogy még öregen is dolgozni kelljen,
gyengén, elesetten, leépült elmével, megtörve,
s mind aki ilyen megszólalni se merjen?
Miféle dolog megfosztani bárkit attól, hogy éljen,
és szabad akaratát elvenni aljas szándékból,
s elintézni, hogy amíg él csak féljen?
Miféle világ az, melyben a gonosz uralja a Földet,
amelyben eltiporják az értelmet, az érzéseket,
s kiirtanak minden még meglévő zöldet?
Van értelme az életnek kihasználtan, s szolgaként,
lélekben megtiporva, becsületben megsértve,
és mindörökre a sötétség foglyaként?
Ha a pénz nem létezne, a világ nagyon más volna,
nem a gyűlölködés és a kapzsiság uralná,
hanem az igaz szeretetről szólna.
A békéről, a nyugalomról, a családokról, s a jóról,
a szépségről, az összefogás óriási erejéről,
a becsületről és az igaz szóról.
Nem folyna a csapból is az ármány és a hazugság,
a sötét gonosz szemfényvesztése elbukna,
s helyette felragyogna az igazság.
Nem dúlna állandóan háború ezen a szép Földön,
nem irigykednének egymásra az emberek,
s nem volna drága hitel, kölcsön.
Ha a pénz nem létezne, a lélek nem lenne fogoly,
szabadon és tisztelettel bánna másokkal,
s természetessé válna a mosoly.
Vissza kell térni a múltba, az emlékek szárnyán,
s felidézni mindazt, ami valaha csodás volt,
így segítve túllépni a jelennek árnyán.
Mindazon pillanatok, melyek a szívekben élnek,
amelyek sok vidámságot és örömöt okoztak,
előkészítik a ragyogó útját a fénynek.
Vissza kell térni önmagunkhoz, kik voltunk rég,
és megnyugtatni, megpihentetni a lelkünket,
nem szabad feladni az álmainkat még.
Lehetne ez egy gyönyörű világ, amire vágyunk,
csupán félre kellene tenni minden rosszat,
s teljesülhetne valamennyi álmunk.
Eme világ kapuján átlépve a fény uralná a teret,
boldogság árasztaná el a lelkek sokaságát,
és a Nap beragyogná a kék eget.
Ott a régóta eltitkolt szerelmek valóra válnának,
az ölelések kihoznák mindenkiből a jót,
s csak örömteli sóhajok szállnának.
Lehetne ez egy gyönyörű világ, ha esélyt kapna,
s ha mindannyiunk önmagát adná végre,
az lehetne mindőnk legszebb napja.
Év végén a Remény egy kicsit kipihente magát,
sikerült rendeznie a gondolatait, érzéseit,
s rájött, régóta nem hallatta a szavát.
Nem is volt rá lehetősége és gyötörte a félelem,
a szégyen emésztette emiatt, visszavonult,
s úgy érezte, hogy mindenre képtelen.
Most azonban bátorságát összeszedve útra kelt,
fogta a hamuba sült pogácsákat, a kabátját,
és a hűtőben még finom bort is lelt.
Év végén eldöntötte, hogy eztán másképp lesz,
segíteni fog az embereken, az elesetteken,
és mindent csakis egy jobb világért tesz.
Az igazi boldogság, mint a fehér holló, ritka,
oly nehéz rátalálni, s majdnem lehetetlen,
az őszinte, szerető, tiszta szív a titka.
Amennyiben valakinek mégis sikerül rálelni,
jól teszi, ha megbecsüli és sokra is tartja,
hisz így tud az akadályokon átkelni.
Az akadályokon, amelyek még fogva tartják,
és amelyek nem akarják elengedni soha,
ehelyett mindig a markukban tartják.
Az igazi boldogság igen könnyedén szárnyal,
szabadon, felhőtlenül, s nagyon vidáman,
egybeolvadva valamennyi vággyal.
