Saját alkotásaim
Nem mindegy, hogyan emlékeznek reánk, távozásunk után,
úgy, mint amilyenek voltunk fénykorunknak idején,
vagy úgy, mint amikor csak bámultunk bután.
Nem mindegy, hogy mennyi jót, vagy rosszat tettünk régen,
és mennyit szenvedtünk igazságtalanul és elnyomva,
s az sem, mennyi rémálmot álmodtunk az éjben.
Nem mindegy, hogyan emlékeznek reánk, mit jelentettünk,
mennyit segítettünk másokon, s mikről mondtunk le,
milyen saját világot és saját jövőt is teremtettünk.
Annyi érzés perzseli a lelkünket, s annyit szenvedünk,
gyakorta nagyon bizonytalanokká tudunk válni,
és legtöbbször csupán álmokat kergetünk.
Annyi érzés perzseli a lelkünket, s dobogtatja szívünk,
megannyi lehetőség és esély suhan el előttünk,
amiket észre sem véve, túl sokat veszítünk.
Az emberi lélek igen érzékeny, mindig a szépre vágyik,
és mindig a jóról álmodik, az igaz érzésekről,
miközben gyakorta kerülgeti a pánik.
Pánikol a kudarctól, a csalódástól és attól, hogy veszít,
a félelemtől, a veszteségektől, a kihívásoktól,
s eközben a tudásból keveset merít.
Az emberi lélek igen érzékeny, sokszor szeretetre éhes,
nagyon áhítja a cirógatást és mégis tart tőle,
ha kitárulkozna, többre lenne képes.
Mikor az ember elveszíti azt, akiért a szíve lángol,
összeroppan lelkileg, elveszíti az életkedvét,
s minden reménye már messze, távol.
Mikor az ember elveszíti azt, ami örömöt okozott,
amiért eddig élt és amiért meg is halt volna,
kihuny a tüze, mi egykoron lobogott.
Mindenkinek a maga kis világa a fontos, s a maga álma,
a maga tervei, elképzelései, a saját szerettei,
a saját érzelmei és önmaga izzó vágya.
Mindenkinek a maga kis világa a fontos és a maga élete,
önnön fájdalmai, szenvedései, kínzó bánata,
ám legvégül mindenkit utolér a végzete.
Mennyi titkot őriz a halálig a lélek és mennyi álmot,
amelyek meg tudják szépíteni az ember életét,
legyen a sors bármily kegyetlen, s álnok.
Mennyi titkot őriz a halálig a lélek, s mennyi vágyat,
hány izzó pillanatot, sóhajt, reményt, szerelmet,
amelyek egyszer a végtelen felé szállnak.
Amíg emlékek élnek a szívünkben, s nyílnak a virágok,
addig van remény egy jobb, egy szebb életre,
és meg lehet változtatni eme világot.
Amíg emlékek élnek a szívünkben, tudjuk, hogy élünk,
s míg elevenek az érzéseink, meglehet fájnak,
ám megmutathatják, az igazi énünk.
A szívünkben rejlő vágyálmok elsuhannak a messzeségbe,
sokszor becsapnak minket és fájdalmat okoznak,
így küldenek bennünket a szenvedésbe.
Hiába reménykedünk abban, hogy álmaink valóra válnak,
s hiába hisszük, hogy mi oly különlegesek vagyunk,
végül kiderül, reánk is kudarcok várnak.
A szívünkben rejlő vágyálmok elsuhannak, eltűnnek tova,
s miután felperzselték a lelkünket és a szívünket,
már nem fognak visszatérni többé, soha.
Elveszíteni az álmainkat nagyon fájdalmas, de mennyire,
ugyanúgy fájó elveszíti a reményt, a vágyainkat,
és mindentől eltávolodni, igen messzire.
Fájó megélni az érzéseinket, amikor azok célt nem érnek,
és iszonyúan szomorú, ha a végkifejlet tragikus,
és a képzeletünket megfojtja az enyészet.
Mindenkinek vannak ábrándjai, amik éltetik, míg bírják,
s feltöltik olyan érzelmekkel, mikről nem is tudott,
amíg a valóság percei magukhoz nem hívják.
Elveszíteni az álmainkat nagyon fájdalmas, s igen gyötrő,
akkor is, ha csupán a fantáziánk varázsolta nekünk,
és hogy el tudjuk-e fogadni mindezt, az a döntő.
Érzések vihara kavarog a lélek mélyén és fáj a szív,
gyötrelmes minden eltitkolt perc, minden óra,
a vágy, az akarat, s a remény csatákat vív.
Érzések vihara kavarog a lélek mélyén szomorúan,
s a lélek várja, hogy kiszabaduljon mindebből,
ám addig szenved mindettől, iszonyúan.
