Saját alkotásaim
Rezzenések, érzések, vágyak,
mindig beteljesülésre várnak.
Kellemes képzelgések, álmok,
a sors fintora igencsak álnok.
A szív rejtekében feléled a tűz,
varázslatos ereje bódulatba űz.
Meggyengül az akarat, a jellem,
zűrzavarban kavarog a kellem.
Erős a vonzódás, lehull a lepel,
a lélek hangjára egy másik felel.
Titkok fátyla lebben a szélben,
megoldásra talál a sötét éjben.
Zűrzavaros világban élünk,
legtöbbször nagyon félünk.
A bizonytalantól és a mától,
a sokszor feltüzelt vágytól.
A kísértéstől, s a reménytől,
néha megfosztva szegénytől.
A gondoktól, a bajok sorától,
oly távol a csillagok porától.
A szegénységtől, a bánattól,
elvágva az összes támasztól.
A kínoktól, az égő sebektől,
a betolakodó sötét seregtől.
A csalódástól, a magánytól,
s az elkerülhetetlen haláltól.
A visszautasítástól, a Naptól,
a hamar bekövetkező fagytól.
A szerelemtől, meg az élettől,
a gyámoltalan, gyenge lélektől.
Végül is mindentől, ami drága,
az életnek igencsak nagy az ára.
Meglátni, megismerni és szeretni,
emlékek, miket nem lehet feledni.
Érzelmek, sóhajok, álmok, vágyak,
pillanatok, melyek köddé válnak.
Új játék a tűzzel, mely forrón éget,
ezerszer elillanhat előttünk a végzet.
Mégsem vesszük sokszor komolyan,
mélán hitegetjük magunkat konokan.
Elfordulunk és nem bízunk senkiben,
ábrándozunk, tétovázunk a semmiben.
Elveszítettük, aki fontos volt nekünk,
holott felé nyújthattuk volna a kezünk.
Az élet fájó csalódások sora,
becsapottság, megtévesztés,
a kín nem múlik soha.
Fellobbanó érzelmek, mosoly,
a szívben zűrzavar támad,
a helyzet igen komoly.
Sebezhető lélek, bűbájos varázs,
bár kívülről kemény páncél,
belülről izzó parázs.
Rebegő pillák, áhított remény,
felkavaró érzelmi mámor,
a valóság oly kemény.
Félelem a végzetbeli árnytól,
a sors fintora ismételten
elzár majd a vágytól.
Szépség és fájdalom, hit és remény,
az élet gyakorta biz nagyon kemény.
Megértés, szeretet, álmok, s vágyak,
a boldogság magára oly sokáig várat.
Őszinteség, unalom, harag és félelem,
fojtogató a csalódás, gyilkos a sérelem.
Keserűség, nyíltság, szomorúság, bánat,
részvétre az ember olykor hiába várhat.
Könnycsepp az arcon, s félénk mosoly,
a szem, a lélek tükre mégis oly komoly.
A lélek tengerén tomboló vihar is elül,
az érzelmek közül az öröm kerül felül.
Egy fiatal lány ébredezik a tó partján fekve,
kábán eszmél rá, hogy biz meztelen a teste.
Haja kócos, szemfestéke, rúzsa el van kenve,
nem tudja pontosan, mi is történt vele az este.
Oldalra pillant. Nem lát senkit. Üres a part.
Megerőszakolták? Teherbe esett? Attól tart.
Ruháit keresi. Szétdobálva hevernek odább.
Igyekszik magát összeszedni, indulni tovább.
A Nap lassacskán felkel. Emlékezni próbál.
Eközben gyötörten a bokrok között kószál.
Miközben sír, néhány pillanat jut az eszébe,
hogy indultak a barátnőjével tegnap az estébe.
Egy szórakozóhelyre mentek inni és táncolni,
gondolatai közben kezdi a homlokát ráncolni.
Mintha három srác tette volna nekik a szépet.
Nehezen, de megkísérli felidézni azt a képet.
Nevettek, táncoltak. A barátnője elment volna?
Dereng, attól kezdve a történet csak róla szólna.
Koktélokat ittak. Talán randidrogot tettek bele?
Az megmagyarázná, hogy bánhattak így el vele.
Most mitévő legyen? Merjen szólni otthon róla?
Akkor ezután az élete a szobafogságról szólna.
Nehogy terhes legyen! Akkor mindennek vége.
E titkot meg kell tartania, mert ettől függ a léte.
Megismerünk valakit, s szeretjük,
ezt igazán tiszta szívből tehetjük.
Ha kérné megtennénk érte bármit,
mellőznénk a napjainkból bárkit.
Lessük a vágyait, a titkos álmait,
s közben feledjük a sötét árnyait.
Bizalmasan beszélgethetünk vele,
a szívünk boldogsággal van tele.
Bájos mosollyal lenyugtat, s békít,
minden pillanatot örökre megszépít.
A bizalom igen sokat nyom a latban,
lelkünkre hamarosan bilincs kattan.
Rá vágyunk a nap összes percében,
Ő áll képzeletünk, álmaink tervében.
Ám hamarosan besötétedik felettünk,
feledjük azt, hogy egykor szerettünk.
Hazug szavak mérgezik a lelkünket,
romba taszítják valamennyi tervünket.
Gyilkos tekintet és mérgező gyűlölet,
elszállt a nemrég még oly izzó bűvölet.
Nyugalomra vágyik a világ,
elege van a harcok sorából,
nem kellenek a sunyi viták,
kiábrándult a sötét korából!
Hiányzik a szeretet és a béke,
nem kell a szenny, s gyűlölet,
hagyják az embert élni végre,
térjen vissza varázs, bűvölet!
Ragyogjon újfent a megértés,
a megnyugvás, ölelések kora,
sokszor jobb lesz a megérzés,
a hamisságot űzzük el tova!
Nem hiányzik semmi, mi ártó,
a feszültség maradékából elég,
az értelemre mindez oly bántó,
az aljas réteg a pokolban elég!
Nem kell a félelem, a rettegés,
a pánikkeltés, a ketrecbe zárás,
nem kell a manipulált tettetés,
bizony nem hiányzik a bántás!
A vírus sem, a maszk sem kell,
ahogyan a hazugság sem, soha,
békességet a lelkünk akkor lel,
mikor a rossz száműzetik tova!
Testvér. Kimondatlanul
szoros kapocs az életben,
gyakran fel sem fogjuk,
mit jelent Ő az életben.
Természetesnek vesszük,
vele játszunk, vele élünk,
iskolába megyünk együtt,
hogy bántani fogják félünk.
Felnőve sem távolodunk,
összeköt minket a szív,
sokszor megérezzük azt,
mikor a segítségére hív.
A testvéreket összeköti
a vér, a szeretet, a család,
legyen ez a világ bármily
kemény, hitvány, galád.
Miután szemeit lehunyja
örökre a részünk marad,
emléke utunkon elkísér,
az idő bárhogyan is halad.
Mindenki maga tudja,
hogy kit, s miért szeret,
ki áll közel a lelkéhez
és mi az mit érte tehet.
Mire is vágyik igazán,
miről álmodik oly sokat,
mitől borzong, mitől fél,
a jókedve le mitől lohad.
Kit ölelne meg szívesen,
tüzet ki ébreszt fel benne,
kiért küzdene, s harcolna,
boldogságáért miket tenne.
Kiben bízhat meg őszintén,
kinek adhat sokat a szavára,
kiről szól számára az élet,
kit nem hagyna soha magára.
