Saját alkotásaim
Az élet fájó csalódások sora,
becsapottság, megtévesztés,
a kín nem múlik soha.
Fellobbanó érzelmek, mosoly,
a szívben zűrzavar támad,
a helyzet igen komoly.
Sebezhető lélek, bűbájos varázs,
bár kívülről kemény páncél,
belülről izzó parázs.
Rebegő pillák, áhított remény,
felkavaró érzelmi mámor,
a valóság oly kemény.
Félelem a végzetbeli árnytól,
a sors fintora ismételten
elzár majd a vágytól.
Szépség és fájdalom, hit és remény,
az élet gyakorta biz nagyon kemény.
Megértés, szeretet, álmok, s vágyak,
a boldogság magára oly sokáig várat.
Őszinteség, unalom, harag és félelem,
fojtogató a csalódás, gyilkos a sérelem.
Keserűség, nyíltság, szomorúság, bánat,
részvétre az ember olykor hiába várhat.
Könnycsepp az arcon, s félénk mosoly,
a szem, a lélek tükre mégis oly komoly.
A lélek tengerén tomboló vihar is elül,
az érzelmek közül az öröm kerül felül.
Egy fiatal lány ébredezik a tó partján fekve,
kábán eszmél rá, hogy biz meztelen a teste.
Haja kócos, szemfestéke, rúzsa el van kenve,
nem tudja pontosan, mi is történt vele az este.
Oldalra pillant. Nem lát senkit. Üres a part.
Megerőszakolták? Teherbe esett? Attól tart.
Ruháit keresi. Szétdobálva hevernek odább.
Igyekszik magát összeszedni, indulni tovább.
A Nap lassacskán felkel. Emlékezni próbál.
Eközben gyötörten a bokrok között kószál.
Miközben sír, néhány pillanat jut az eszébe,
hogy indultak a barátnőjével tegnap az estébe.
Egy szórakozóhelyre mentek inni és táncolni,
gondolatai közben kezdi a homlokát ráncolni.
Mintha három srác tette volna nekik a szépet.
Nehezen, de megkísérli felidézni azt a képet.
Nevettek, táncoltak. A barátnője elment volna?
Dereng, attól kezdve a történet csak róla szólna.
Koktélokat ittak. Talán randidrogot tettek bele?
Az megmagyarázná, hogy bánhattak így el vele.
Most mitévő legyen? Merjen szólni otthon róla?
Akkor ezután az élete a szobafogságról szólna.
Nehogy terhes legyen! Akkor mindennek vége.
E titkot meg kell tartania, mert ettől függ a léte.
Megismerünk valakit, s szeretjük,
ezt igazán tiszta szívből tehetjük.
Ha kérné megtennénk érte bármit,
mellőznénk a napjainkból bárkit.
Lessük a vágyait, a titkos álmait,
s közben feledjük a sötét árnyait.
Bizalmasan beszélgethetünk vele,
a szívünk boldogsággal van tele.
Bájos mosollyal lenyugtat, s békít,
minden pillanatot örökre megszépít.
A bizalom igen sokat nyom a latban,
lelkünkre hamarosan bilincs kattan.
Rá vágyunk a nap összes percében,
Ő áll képzeletünk, álmaink tervében.
Ám hamarosan besötétedik felettünk,
feledjük azt, hogy egykor szerettünk.
Hazug szavak mérgezik a lelkünket,
romba taszítják valamennyi tervünket.
Gyilkos tekintet és mérgező gyűlölet,
elszállt a nemrég még oly izzó bűvölet.
Nyugalomra vágyik a világ,
elege van a harcok sorából,
nem kellenek a sunyi viták,
kiábrándult a sötét korából!
Hiányzik a szeretet és a béke,
nem kell a szenny, s gyűlölet,
hagyják az embert élni végre,
térjen vissza varázs, bűvölet!
Ragyogjon újfent a megértés,
a megnyugvás, ölelések kora,
sokszor jobb lesz a megérzés,
a hamisságot űzzük el tova!
Nem hiányzik semmi, mi ártó,
a feszültség maradékából elég,
az értelemre mindez oly bántó,
az aljas réteg a pokolban elég!
Nem kell a félelem, a rettegés,
a pánikkeltés, a ketrecbe zárás,
nem kell a manipulált tettetés,
bizony nem hiányzik a bántás!
A vírus sem, a maszk sem kell,
ahogyan a hazugság sem, soha,
békességet a lelkünk akkor lel,
mikor a rossz száműzetik tova!
Testvér. Kimondatlanul
szoros kapocs az életben,
gyakran fel sem fogjuk,
mit jelent Ő az életben.
Természetesnek vesszük,
vele játszunk, vele élünk,
iskolába megyünk együtt,
hogy bántani fogják félünk.
Felnőve sem távolodunk,
összeköt minket a szív,
sokszor megérezzük azt,
mikor a segítségére hív.
A testvéreket összeköti
a vér, a szeretet, a család,
legyen ez a világ bármily
kemény, hitvány, galád.
Miután szemeit lehunyja
örökre a részünk marad,
emléke utunkon elkísér,
az idő bárhogyan is halad.
Mindenki maga tudja,
hogy kit, s miért szeret,
ki áll közel a lelkéhez
és mi az mit érte tehet.
Mire is vágyik igazán,
miről álmodik oly sokat,
mitől borzong, mitől fél,
a jókedve le mitől lohad.
Kit ölelne meg szívesen,
tüzet ki ébreszt fel benne,
kiért küzdene, s harcolna,
boldogságáért miket tenne.
Kiben bízhat meg őszintén,
kinek adhat sokat a szavára,
kiről szól számára az élet,
kit nem hagyna soha magára.
A Pletyka zűrzavarban született,
a józan ész semmit sem tehetett.
Nőtt és terjedt mint egy járvány,
magasan szállt szellők szárnyán.
Hazugságokat szórt mindenfelé,
de sohasem állt ki az igazság elé.
Félt, hogy lebuktatja saját magát,
mások által hangoztatta a szavát.
Sunyin lapult a bokrok tövében,
rejtve maradt az esetek zömében.
Haragot és gyűlöletet gerjesztett,
hamis, valótlan vádakat terjesztett.
Hatalma idővel gyengülni látszott,
bármily hamis húrokon is játszott.
Vesztét érezve bujkálásba kezdett,
ez a vég volt, nem pedig a kezdet.
Tudta megbocsátást nem remélhet,
bármily ármánykodva is beszélhet.
Végleg elbukott, s lehullott a feje,
az igazság bizony sosem volt vele.
Milyen könnyű mást bírálni
és hazug szavakkal traktálni,
becsmérelni az összes tettét,
kigúnyolni ruházatát, s testét.
Tökéletlenségére rávilágítani,
gondolkodását is átvilágítani,
mindig oly könnyedén okolni,
a reménytelenek közzé sorolni.
Ugyanakkor magunkba nézni,
az eddigi lépéseinket felidézni,
önnön hibáinkat belátni nehéz,
pedig ez a világ minket is lenéz.
Feszült napok, rosszindulat árja,
az emberi gonosznak nincs párja.
Figyelő szemek és bántó szavak,
elszállnak a semmibe a lelki javak.
Vihar támad feltételezés nyomán,
harag, s gyűlölet szítódik az okán.
Életre kél az eddig lapuló kétely,
pusztítja a bizalmat, mint a métely.
Keringő pletykák, mézes mérgek,
soha véget nem érő álmatlan éjek.
Ám ha a szív tiszta, felülre kerül,
s elhozza a békés nyugalmat belül.
