érzelmek Archívum - 21 / 27 oldal

Szállingózik a hó

Szállingózik a hó és süvít a szél,

a vágyálmok serege életre kél.

Várakozással teli napok, s éjek,

az érzések ilyenkor igen mélyek.

Feléled a szeretet a homályból,

előretör az ősi ösztönök honából.

Dobbanó szívek, mosolygós arcok,

egy időre félretett konok harcok.

Kandallóban ropogó tűz, s meleg,

ajándékra váró számtalan gyerek.

Érzelmekkel telített pillanatok sora,

bárcsak ne múlnának el eztán soha!

Finom étkek, bőven terített asztalok,

ilyenkor az ördögök is igazi angyalok.

Érzelmes ölelések és könnyes szemek,

e percekben az óra lassabban ketyeg.

Áhítat, csodálat és őszinte remény,

a valóság ilyenkor kevésbé kemény.

Segítő kezek és fogékonyabb lelkek,

ekkor az elesettek is támaszra lelnek.

Ezen álmokra azonban árnyék vetül,

a meghittségen a verseny kerül felül.

Ki tud többet adni, ki győz le másokat,

ki az, ki gazdagabb kínálatból válogat?

Adósságba hajszolják magukat sokan,

holott mindebből jó sohasem fogan.

A Karácsony igazán nem erről szólna,

ha ezt megértenék minden jobb volna.

Álomképek szállnak a légben

Álomképek szállnak a légben,

örök nyomot hagyva a térben.

Személyre szabottak a vágyak,

sokan élnek csupán a mának.

Elvárások, reménykedések sora,

gyakran ködként szállnak el tova.

A kudarctól való gyötrő félelem,

átkarolva tarthat akár egy lételem.

Az érzelmi mámor izzón kavarog,

az igaztalan igaz forrón zavarog.

Lelket felemésztő gyilkos kétely,

szétárad a testben, mint a métely.

Mégis néhány napra mindez csitul,

a szeretet ereje újjáéled és kivirul.

Karácsonykor visszatér az értelem,

s visszahúzódik odújába a sérelem.

Addig kell szeretni

Addig kell szeretni valakit,

amíg köztünk van, amíg él,

s amíg mindennapi harcát

vívja és sok mindentől fél.

Amíg verejtékezve harcol,

hogy jobbá tegye a sorsát,

míg átölel és cirógatva hív,

bemutatva az igazi voltát.

Amíg támogat és szeretget,

saját fájdalmát elhallgatva,

s míg igazi szeretettel segít,

bánatunkat meghallgatva.

Gondok nyomják a vállát,

mégis reményt ad nekünk,

kitartásra és jóra ösztönöz,

s mindvégig itt lesz velünk.

Ám egyszer lepereg az idő,

elviszi magával a végtelen,

hiánya mérhetetlenül fájó,

a szív felfogni ezt képtelen.

Ismét közelednek az ünnepek

Ismét közelednek az ünnepek.

Eszünkbe jutnak a szeretteink,

akik az életünk folyamán sokat

jelentettek nekünk, ám sajnos

bármilyen fájdalmas is legyen,

soha többé nem lehetnek velünk.

Hevesebben dobban a szívünk,

mikor emlékek törnek elő ismét,

olyanok is, amelyek jó ideje rejtve

voltak, s a lelkünk mély gyászából

szabadulva, újonnan felidézve a régi

szépet, ezúttal is hozzánk szólnak.

Szív és ünnep. Kéz a kézben járva,

melegségre, jóra és szeretetre várva,

sok az olyan ember, aki más napokon

igazi örömre és megértésre nem lel.

Éljen valaki családban, vagy egyedül,

mind boldogságra vágyik legbelül.

Mire rájössz

Mire rájössz, hogy milyen világban is élsz,
rengeteg csalódás fog érni és sokaktól félsz.
Érzelmek, fájdalmak sokasága árad benned
és ez ellen igencsak nehéz bármit is tenned.

Lehet, hogy túlteng benned a kábító szeretet,
ha mindenki rád figyel, azt biztosan szereted.
Ám ne pazarold ezt az érzést fűre, s fára soha,
hisz akkor a valós érzelem hamar elillan tova.

Nem mindenki érdemli, hogy kedves légy vele,
mire rájössz erre, szíved keserűséggel lesz tele.
Felborul a lelkivilágod, s nő benned a fájdalom.
érzed tévedtél, ámde nincs számodra szánalom.

Száguldó idő

Száguldó idő, s viharos percek,

mindennap reánk háruló terhek,

az élet folyama zavaros, nehéz,

a szerencse ritka, olykor benéz.

Végig küzdeni kell keményen,

ez a világ túlmutat az egyénen.

Múló évek varázsa elszáll tova,

s a régi idő nem tér vissza soha.

Kopik az elme, kopnak a sejtek,

a tudás hatalma egyfajta rejtek.

Fájó ízületek, szenvesztő kínok,

sajgó emlékeket felidéző sírok.

Bántó érzetek, hanyatló álmok,

a sors fintora ugyancsak álnok.

Elhiteti a jót, a szépet, a mesét,

mégsem gyógyítja a lélek sebét.

A sebet, mely sohasem gyógyul,

becsap, hogy nem járhatsz pórul.

Holott a valóság csak köd és pára,

az igazságnak bizony nagy az ára.

Míg fiatal valaki, csupán legyint,

hiszi a természet csakis reá tekint.

Később rájön mekkorát is tévedett,

szívébe a remény vágyakat égetett.

Vágyakat, melyeket elemészt a tűz,

s amikhez érzelmi szálak sora fűz.

Azután rálát a valóság miket is rejt,

sok olyat, mit ember meg nem fejt.

Mire megfejtené késő, s már hiába,

senki nem segít és nem száll vitába.

Elbukik a gáton, s nincs benne erő,

mi maradt az kevés, biz nem nyerő.

A szív mindenkiben dobog és él,

új álmokat kergetve már nem fél.

Tudja a múltat és a végzet szavát,

elnyomni próbálja a napok zaját.

Év végén azonban új vágyat táplál,

belső órája ismét indul és számlál.

Remél, hogy minden jobb lesz vala,

végre eléri a mindenségnek a szava.

Ködös álmai valóra válását várja,

a fantáziája sehova be nem zárja.

Belső érzelmek és vágyak serege,

sajna tovább pörög az idő kereke.

Száguldó idő, amely nem várhat,

amelynek múltja sokaknak fájhat.

Tovaszáll a jövő és az álmok felé,

legvégül megérkezik a végzet elé.

Kimondhattuk volna

Kimondhattuk volna olyan sokszor,

megpróbáltuk többször, de rosszkor.

Megtehettük volna szívből, s igazán,

a bánat kései, csöppet sem vigasz ám.

Mi emberek annyira sokat hibázunk,

s biz lényegtelen dolgokon vitázunk.

Gyakorta letagadjuk azt amit érzünk,

kívül mosolygunk, de belül vérzünk.

Érezzük magunkon, hogy sok a teher,

a valóság, az igazság keményen lever.

Nem szeretnénk látni önnön hibánkat,

s dacosan zárjuk le gyakran vitánkat.

Nem mutatjuk ki az érzelmeink sorát,

szívesen elfújnánk történéseink porát.

Szeretünk, gyűlölünk, néha imádunk,

előfordul, nem tudjuk mit is csinálunk.

Nem nyújtunk kezet szeretteink felé,

ha lehet, nem megyünk a sorsunk elé.

Mire lépnénk elhervad az élet virága,

elalszik a tűz, elillan az álmok világa.

Szemünk előtt hever megannyi tettünk,

makacs önhittségünk okozza vesztünk.

Soká eszmélünk, addigra kínzóan késő,

s nem akarjuk hallani, hogy ez a végső.

Végül megtennénk mindent, amit lehet,

sajnos elkéstünk, a halál ím reánk nevet.

Szeretlek Anyám. Kimondhattuk volna,

s hátralévő időnk nem a gyászról szólna.

Életünk pillanatképek sora

Életünk pillanatképek sora,

melyek nem tűnnek el soha.

Emlékek porát idézi a múlt,

bármilyen hosszúra is nyúlt.

Érzelmek sokasága kavarog,

cseles útvesztőként kanyarog.

Jó, rossz, szeretet, vagy bánat,

az elmúlás oly nagyon fájhat.

Szeretteink szívünkben élnek,

már nem szenvednek, s félnek.

Szempilláik zárva maradnak,

a végső honuk felé haladnak.

Szomorú gyász tölti be a teret,

sötét fátylán átlátni sem lehet.

Gyertya lángol a homályban,

s ellobban a végtelen honában.

A csalódás tengerén

A csalódás tengerén vihar tombol,

mindent mi útjába áll le is rombol.

Pusztító haragja nem kímél senkit,

nyomában az élet sem talál semmit.

Halott hamvak hevernek szerteszét,

senki nem élte túl a bosszú tengerét.

Gyilkos dühe felemésztette a világot,

elpusztítva valamennyi szép virágot.

Nyoma veszett minden érzelemnek,

látszata sem maradt az értelemnek.

Sötétségbe borult az ég, s villámlott,

a haragos habokon a Nap csillámlott.

Mégis maradt valami a felszín alatt,

a mélyben új remény csirája fakadt.

Miután elpárolgott a gonoszság vize,

újra dobogni kezdett a remény szíve.

Igazi szeretet

Igazi szeretet nélkül más lesz a világ,

szomorúan bontja szirmait sok virág.

Egész életünk sora gondokkal telített,

nincs olyan, aki semmit nem veszített.

Érzelmek vihara, zűrzavaros vágyak,

elfojtott szerelmek, s rég kihűlt ágyak.

Az igazi szeretet megismer, s elfogad,

az idők végéig színtisztán megmarad.

h	K	s	c	p	s	v
		1	2	3	4	5
6	7	8	9	10	11	12
13	14	15	16	17	18	19
20	21	22	23	24	25	26
27	28	29	30	31