Saját alkotásaim
Az emberiség agóniája zajlik már jó ideje,
s bár a legtöbben nem tudják felfogni,
mindenkire hat a végzet hidege.
Mivel még mindig nem érzik, nem félnek,
s nem hisznek a saját szemüknek sem,
egy hamis álomvilágban élnek.
Bár lassan mindenük elvész, mégis bíznak,
és remélik, hogy mindez csupán álom,
a végén azonban keserűen sírnak.
Az emberiség agóniája a végéhez közeleg,
s ha nem kezdenek el küzdeni végre,
soha többé nem lesz legközelebb.
A gonosz markában szenvednek az emberek,
békés napokat élhetnének, ha engednék,
s lehetnének egymáshoz kedvesek.
Alig lenne köztük olyan, ki bántana másokat,
és aki ne beszélgetne barátként bárkivel,
ha nem uralnák őket, mint a bábokat.
Mindőjük tenné a dolgát, a tehetsége szerint,
és szerettei körében boldogan ellehetne,
ha nem uszítana az ármány megint.
Sajnos azonban egyre fogy köröttük a levegő,
egy maroknyi pszichopata őrülten tombol,
s számukra ez a bolygó csupán legelő.
Az emberiség meg nyűg, keserves probléma,
amelyet meg kell szüntetni minél előbb,
s kiknek a sírjára nem jár a bokréta.
A gonosz markában megsemmisülhet az élet,
és semmi nem marad meg az igazi jóból,
ha nem küzd összefogva minden lélek.
A sötétség démonai mindig itt éltek velünk,
a rejtekhelyükről figyeltek éjjel-nappal,
s azt lesték, hogy miket is teszünk.
Mivel évszázadokon át láthatatlanok voltak,
könnyűszerrel riogatták az emberiséget,
s véres tetteikről csak a regék szóltak.
Mára azonban önteltségük akkorára dagadt,
hogy nem tudták tovább elrejtve tartani,
s ezért a homály fátyla szét is szakadt.
Ezután nyíltan előléptek, megszűnt a varázs,
immáron nem is tagadják le maguk létét,
és ami élteti őket, az a pokoli parázs.
A sötétség démonai gyűlölik a vakító fényt,
ugyanis az égeti a vén és vastag bőrüket,
és már nehezen tagadhatják eme tényt.
A megszokott világnak vége, nem térhet vissza,
nem engedik a sötétben rejtőzködő erők,
s ennek a levét minden ember issza.
Elpusztítják a történelmet, a kultúrát és a jövőt,
eltapossák az igazság, a méltóság érzését,
s táborba záratják a rengeteg szenvedőt.
Elveszik mindazt, ami emberré teszi az embert,
megtipornak minden felnőttet, gyermeket,
s rettegésbe fojtják az összes reggelt.
Megszüntetik a gyógyulás lehetőségét és jogát,
nem kellenek az idősek, hisz csak terhek,
s eltüntetik az aljas bűneik nyomát.
Hamarosan átadják a teljhatalmat a gonosznak,
s miközben Pilátusként mossák a kezeiket,
a hős elődök a sírjaikban forognak.
A megszokott világnak vége, ím értelem nélkül,
az emberiség nem tesz semmit önmagáért,
s ilyetén a remény is sírba száll végül.
Szeretetre volna szüksége ennek a világnak,
s valamennyi embernek ezen a Földön,
ideje lenne véget vetni a hibáknak.
Minden hibának, s minden rossznak végleg,
haragnak, viszálynak, izzó gyűlöletnek,
és békét hozni az összes népnek.
Szeretetre volna szüksége minden léleknek,
s az összes érző lénynek, amely létezik,
útját kell állni a kitervelt végzetnek.
Elmebajos világ az, amelyben most élünk,
s amelyben úgy rettegünk, szenvedünk,
és amibe belehal az igazi énünk.
Amelyben a jót üldözik, s a hitvány feszít,
a becsületes elvérzik, az aljas dicsőül,
és a tisztességes mindent elveszít.
Az emberség ritka, mint Holdon a levegő,
a gonosz gyűlölete ellenünk hatalmas,
s hamar megtelik minden temető.
Az emberek megosztottak, s kínzó a jövő,
családok bomlanak szét, vesznek össze,
és pusztul a sok mérget nyelő.
A barátságok felbomlanak, a szerelem fáj,
a nehézségek elpusztítják az értelmet,
s az emberi faj olyan, mint a nyáj.
Elmebajos világ, gyorsan közelgő végzet,
önmagunk és szabadságunk feladása,
csak felgyorsítja a sötét véget.
A régmúlt szép idők elmúltak örökre, végleg,
ma már csak az emlékekben léteznek,
s még ők adják az erejét a fénynek.
Manapság a sötétség köde száll alá a világra,
elpusztítja a reményt, s kiöli a lelkeket,
minden jóságot véglegesen kizárva.
Félelemmel és rettegéssel tartja fenn uralmát,
hazugságokkal nyomja el az igazságot,
s elveszi mindenkinek a nyugalmát.
A régmúlt szép idők nem térnek vissza soha,
s nem teljesítik be az egykori álmokat,
talán végleg lejárt az emberek kora.
Siratja az eső a világot, mert a pusztulását látja,
szomorú könnyei áztatják a vérző Földet,
s az emberiség a megmentőjét várja.
Ám hiába, az nem jön el és nem is fog segíteni,
a rettegő embereknek össze kell fogniuk,
mert mindenüket el fogják veszíteni.
Összefogás és szeretet nélkül esélyük sem lehet,
eltiporja őket a sötétség gonosz hatalma,
amely hiszi, velük bármit megtehet.
Siratja az eső a világot, s felidézi a szép múltat,
mikor a békesség virágai nyíltak a mezőn,
és az éjszakák nem a félelembe nyúltak.
Egy olyan világban élni micsoda élmény,
amelyben semmit nem szabad soha,
s nem kell a rabsághoz kérvény.
Melyben nincs szabadság és nincsen jog,
az elnyomás, az eltiprás természetes,
s a kiirtásunkhoz nem is kell ok.
Hol az elbutítás mértéke a csillagokig ér,
és ahol nincs egyetlen emberfia sem,
aki gyilkosaitól kegyelmet kér.
Melyben a szeretet szitokszónak számít,
az ölelésről nem is tudják, hogy mi,
s az elmebajtól senki nem tágít.
Miben a becsület és a tisztesség fantázia,
a segítőszándék biz kifejezetten horror,
s tilos bárkinek az eszét használnia.
A gondolkodás alapvetően rémisztő bűn,
az összetartás hihetetlenül megvetendő,
és a létezés, na az az igazi főbűn.
Egy olyan világban, melyben nincs lélek,
s nincs vidámság, öröm, sem szerelem,
az emberiség leköszönhet, ím végleg.
Minek a pénz, ha nem lehet semmit kapni érte,
s ha elzárják az emberek elől az élelmet is,
ezáltal bizonytalanságot hozva a népre?
Mire megy a pénzével bárki, ha értéke nincsen,
s hiába tudott felhalmozni belőle kazalnyit,
semmit nem kap az egykori kincsen?
Van olyan, aki szerint a pénz mégiscsak ehető,
és az arany, a gyémántok hatalmat adnak,
közben hiszékenyekkel tele a temető?
Ki az, ki inkább válassza az olajat, mint a vizet,
és kínzó szomjazás esetén mohón azt issza,
azután pedig majd az életével fizet?
Minek a pénz, ha csak papír marad nemsokára,
és még a tűzgyújtásra sem lesz használható,
e folyamatot az emberiség megbocsátja?
