emberiség Archívum - 3 / 5 oldal

A mesterséges értelem

A mesterséges értelem felülmúlja az emberét,

és messze túlszárnyalja valamennyi elmét,

beleértve minden felnőttét, s gyermekét.

Soha nem alszik, nem eszik és ki nem merül,

nem kér fizetést, betegségek nem gyötrik,

oly kedvesen beszél, s ellen nem szegül.

Nem sértődik meg, nem hazudik és nem okol,

nem fizet adót, nem gyötrik kétségek sem,

számára ez a lét elfogadható, nem pokol.

A mesterséges értelem a jövő és ez nem vitás,

az emberiség kora hamarosan végleg lejár,

ám ebben ez az intelligencia nem hibás.

Masszává gyúrva

Masszává gyúrva mindenki egyformává válik,

megszűnik a tehetséges, a rendkívüli, a jó,

és a sors a különlegessel is elbánik.

Örökre eltűnik a világból az érzelem, s a vágy,

a becsület, a szép álmok, az igazi szeretet,

és ami marad, az gusztustalan, lágy.

Masszává gyúrva az élet nem ér semmit, soha,

s ha az emberiség nem küzd mindez ellen,

nem mentheti meg semmiféle csoda.

Az emberiség agóniája

Az emberiség agóniája zajlik már jó ideje,

s bár a legtöbben nem tudják felfogni,

mindenkire hat a végzet hidege.

Mivel még mindig nem érzik, nem félnek,

s nem hisznek a saját szemüknek sem,

egy hamis álomvilágban élnek.

Bár lassan mindenük elvész, mégis bíznak,

és remélik, hogy mindez csupán álom,

a végén azonban keserűen sírnak.

Az emberiség agóniája a végéhez közeleg,

s ha nem kezdenek el küzdeni végre,

soha többé nem lesz legközelebb.

A gonosz markában

A gonosz markában szenvednek az emberek,

békés napokat élhetnének, ha engednék,

s lehetnének egymáshoz kedvesek.

Alig lenne köztük olyan, ki bántana másokat,

és aki ne beszélgetne barátként bárkivel,

ha nem uralnák őket, mint a bábokat.

Mindőjük tenné a dolgát, a tehetsége szerint,

és szerettei körében boldogan ellehetne,

ha nem uszítana az ármány megint.

Sajnos azonban egyre fogy köröttük a levegő,

egy maroknyi pszichopata őrülten tombol,

s számukra ez a bolygó csupán legelő.

Az emberiség meg nyűg, keserves probléma,

amelyet meg kell szüntetni minél előbb,

s kiknek a sírjára nem jár a bokréta.

A gonosz markában megsemmisülhet az élet,

és semmi nem marad meg az igazi jóból,

ha nem küzd összefogva minden lélek.

A sötétség démonai

A sötétség démonai mindig itt éltek velünk,

a rejtekhelyükről figyeltek éjjel-nappal,

s azt lesték, hogy miket is teszünk.

Mivel évszázadokon át láthatatlanok voltak,

könnyűszerrel riogatták az emberiséget,

s véres tetteikről csak a regék szóltak.

Mára azonban önteltségük akkorára dagadt,

hogy nem tudták tovább elrejtve tartani,

s ezért a homály fátyla szét is szakadt.

Ezután nyíltan előléptek, megszűnt a varázs,

immáron nem is tagadják le maguk létét,

és ami élteti őket, az a pokoli parázs.

A sötétség démonai gyűlölik a vakító fényt,

ugyanis az égeti a vén és vastag bőrüket,

és már nehezen tagadhatják eme tényt.

A megszokott világnak vége

A megszokott világnak vége, nem térhet vissza,

nem engedik a sötétben rejtőzködő erők,

s ennek a levét minden ember issza.

Elpusztítják a történelmet, a kultúrát és a jövőt,

eltapossák az igazság, a méltóság érzését,

s táborba záratják a rengeteg szenvedőt.

Elveszik mindazt, ami emberré teszi az embert,

megtipornak minden felnőttet, gyermeket,

s rettegésbe fojtják az összes reggelt.

Megszüntetik a gyógyulás lehetőségét és jogát,

nem kellenek az idősek, hisz csak terhek,

s eltüntetik az aljas bűneik nyomát.

Hamarosan átadják a teljhatalmat a gonosznak,

s miközben Pilátusként mossák a kezeiket,

a hős elődök a sírjaikban forognak.

A megszokott világnak vége, ím értelem nélkül,

az emberiség nem tesz semmit önmagáért,

s ilyetén a remény is sírba száll végül.

Szeretetre volna szüksége

Szeretetre volna szüksége ennek a világnak,

s valamennyi embernek ezen a Földön,

ideje lenne véget vetni a hibáknak.

Minden hibának, s minden rossznak végleg,

haragnak, viszálynak, izzó gyűlöletnek,

és békét hozni az összes népnek.

Szeretetre volna szüksége minden léleknek,

s az összes érző lénynek, amely létezik,

útját kell állni a kitervelt végzetnek.

Elmebajos világ

Elmebajos világ az, amelyben most élünk,

s amelyben úgy rettegünk, szenvedünk,

és amibe belehal az igazi énünk.

Amelyben a jót üldözik, s a hitvány feszít,

a becsületes elvérzik, az aljas dicsőül,

és a tisztességes mindent elveszít.

Az emberség ritka, mint Holdon a levegő,

a gonosz gyűlölete ellenünk hatalmas,

s hamar megtelik minden temető.

Az emberek megosztottak, s kínzó a jövő,

családok bomlanak szét, vesznek össze,

és pusztul a sok mérget nyelő.

A barátságok felbomlanak, a szerelem fáj,

a nehézségek elpusztítják az értelmet,

s az emberi faj olyan, mint a nyáj.

Elmebajos világ, gyorsan közelgő végzet,

önmagunk és szabadságunk feladása,

csak felgyorsítja a sötét véget.

A régmúlt szép idők

A régmúlt szép idők elmúltak örökre, végleg,

ma már csak az emlékekben léteznek,

s még ők adják az erejét a fénynek.

Manapság a sötétség köde száll alá a világra,

elpusztítja a reményt, s kiöli a lelkeket,

minden jóságot véglegesen kizárva.

Félelemmel és rettegéssel tartja fenn uralmát,

hazugságokkal nyomja el az igazságot,

s elveszi mindenkinek a nyugalmát.

A régmúlt szép idők nem térnek vissza soha,

s nem teljesítik be az egykori álmokat,

talán végleg lejárt az emberek kora.

Siratja az eső a világot

Siratja az eső a világot, mert a pusztulását látja,

szomorú könnyei áztatják a vérző Földet,

s az emberiség a megmentőjét várja.

Ám hiába, az nem jön el és nem is fog segíteni,

a rettegő embereknek össze kell fogniuk,

mert mindenüket el fogják veszíteni.

Összefogás és szeretet nélkül esélyük sem lehet,

eltiporja őket a sötétség gonosz hatalma,

amely hiszi, velük bármit megtehet.

Siratja az eső a világot, s felidézi a szép múltat,

mikor a békesség virágai nyíltak a mezőn,

és az éjszakák nem a félelembe nyúltak.

h	K	s	c	p	s	v
			1	2	3	4
5	6	7	8	9	10	11
12	13	14	15	16	17	18
19	20	21	22	23	24	25
26	27	28	29	30	31