Saját alkotásaim
Folyamatos változás az életünk,
ahogyan változnak az évszakok,
biz sokszor van is mitől félnünk,
néha reánk virradnak szép napok.
Az élet küzdőterén folyik a harc,
mindannyian a részesei vagyunk,
bárkit megtörhet a kemény sarc,
mégsem mindegy, hogy magunk
után milyen nyomokat hagyunk.
Tetteink, önmagunkért beszélnek,
jó, vagy rossz hírünk fennmarad,
unokáink rólunk sokat mesélnek,
közben a világ csakis előre halad.
Terhek, gondok, nehéz percek,
tikkasztó hőség, s kínzó napok,
a feszültség a levegőben serceg,
mindenki számára jutnak bajok.
Izzadtság csorog le az állakon,
sokasodnak a kíméletlen órák,
óriási súly fekszik a vállakon,
a sejtek fáradtan az utakat róják.
Leépül a test és kiürül az elme,
riasztó beszédzavar mutatkozik,
az embertől több már nem telne,
nincs pillanata, mikor unatkozik.
Kimerülés taszít a mélység felé,
egyre hevesebben dobog a szív,
bárki tétován állhat a sorsa elé,
a vég tárt karokkal magához hív.
Ejnye tyúkom! Mit keresel idebent?
A helyed a tyúkól létrán lenne fent!
Milyen jól is megy nálunk a sorsod,
az élet fölvitte a házunknál a dolgod.
Szaladgálsz idebent össze-vissza,
holott a szobánk ugyancsak tiszta.
Kotkodácsolsz fönt a láda tetején,
ezt hagyd abba már most az elején!
Mégsem dobunk ki, inkább etetünk,
öröm, ha veled valami jót tehetünk.
Egy kiskirálynak sincs jobb dolga,
pedig annak igazán jól megy sorsa.
Tyúkom ezért becsüld meg magad,
míg bent lehetsz, tömd tele a hasad.
Azután tojásból hiány biz ne legyen,
mert elfogy az irántad való kegyem!
Jó kutyám, Cézár, hegyezd a füled,
fontos beszédem lenne most veled!
Bizony ősidők óta szolgálod e házat,
s a jutalmad magára nemigen várat.
Nehogy valaha is rossz légy kutyám,
na, ne nézz már rám olyan mulyán!
A tyúkhúsról ne is álmodozzál soha,
mert akkor el kell tűnnöd innen tova!
Förtelmes egy világban élünk,
a sors sok rosszat hoz nékünk.
Mindig a vírustól kell félnünk,
jót nem nagyon lehet vélnünk.
Mindez megnehezíti az éltünk,
és meg is kérdőjelezi a létünk.
Ragyog a Nap és égető a melege,
azonban közel a Sötétség serege.
Beborul az ég, szürkülve támad,
mindenfelől a gonoszsága árad.
Nézi a Fényt, amint vidáman száll,
reménykedik, hamar a helyére áll.
Lépre csalja mézes mérget kínálva,
mindeközben a létét, magát bírálva.
Amint fogságba ejti, nagyon örül,
s hitvány zsarnokként veszi körül.
A Sötétség mélyén elhal a remény,
legyen bármily fiatal, vagy kemény.
Rabként élve, a Fény mindezt érzi,
ám az indítóokot sehogyan sem érti.
Mikor rájön végre, összeszedi magát,
harcolni kezd és megnyeri a csatát.
Egykor létrejött a söpredék a Földön,
melyet nem érdekel semmi,
melynek az ész börtön.
Őket nem foglalkoztatja az igazság,
nem számít nekik senki,
mások kínja vigasság.
Bármikor eladnák pénzért a hazájukat,
sőt, akár ingyen is ha kell,
szolgálva a gazdájukat.
Újfent népükre fittyet hányva lázítanak,
remélve a minél több halált,
győzelemre számítanak.
Vicsorogva hatalomra vágynak erősen,
megásnák a magyarok sírját,
hazudoznak velősen.
Söpredék mivoltuk az egekbe kíván törni,
magasztosítanák hitványságukat,
semmiért is képesek ölni.
Aljadék fajtájuk a saját anyját is eladná,
nem számít önnön gyermekük,
a jövőjüket is feladná.
Míg a nép, a nemzet nem tér végre észre,
hálójukban vergődik folyton,
s nem reagál a vészre.
Ideje lenne e mocskot eltakarítani végleg,
nyomát is felsózni rendesen,
s elejét venni a végnek.
Az élet színpadán gyakori a hiba,
a megcsalás, a féltékenység, s vita.
Az irigység, a hazug ígéretek sora,
melyek nem lesznek teljesítve soha.
A félreértés, a megjátszott érzelem,
melyeket fel nem foghat az értelem.
A hamis bájolgás, az igaz tagadása,
a becsületnek itt nem lesz maradása.
Képmutató pillanatok, önös érdekek,
melyek még önmagunkat is sértenek.
Számtalan hibáját tagadja az ember,
s csodálja, hogy nyugalmat nem lel.
Az érzelmek tengerén vihar tombol,
fájón kínoz, gyötör, pusztít, rombol.
Ha nem ismerjük be önnön hibánkat,
nem zárhatjuk le békében vitánkat.
Izzik a forró, fülledt levegő,
kiszáradt sok rét, sok legelő.
Valamennyi élőlény szenved,
nincs biz semmihez kedved.
Árnyékban is nagy a hőség,
növényekből nem lesz bőség.
Kivéve a gyomok! Ők bírják.
Az emberek oly hiába irtják.
Izzadt, tapadt testek mindenütt,
sokaknak ez álmuk, s mindenük.
A strandon bezzeg ki lehet bírni,
hiszen ott nem kell füvet nyírni.
Meg kapálni sem a tűző napon,
na az aztán borzasztó, nagyon.
Minden kinti munka veszélyes,
a sugárzás erős, igen szeszélyes.
Néha jön egy kis enyhe szellő,
nem sok, csak ami éppen kellő.
Elhiteti, hogy minden rendben,
főt ráknál nem nézel ki szebben.
A hőség pokla kíméletlen hozzád,
kiüt mielőtt magad rendbe hoznád.
Megégsz, szenvedsz s késő bánat,
a nyár emléke, még sokáig fájhat.
Elképzelni valamit egy dolog,
a valóság csupán utána totyog.
Jó lenne ez, vagy netán amaz,
a szív gyakorta másra szavaz.
Könnyed álmok, hiú remények,
percek, melyek igen kemények.
Álmok folyama patakként árad,
de nem ott ér célba, ahol vártad.
Olyat teszel, mit nem hittél soha,
mely gondolatát is elűzted tova.
Csodálkozol és mindenen ámulsz,
a tükör előtt a semmibe bámulsz.
Meglepően meglepődsz magadon,
légy férfi, nő, nőtlen, vagy hajadon.
Végül megszereted azt, aki szeret,
ki szívből küzd érted, amíg lehet.
Rezzenések, érzések, vágyak,
mindig beteljesülésre várnak.
Kellemes képzelgések, álmok,
a sors fintora igencsak álnok.
A szív rejtekében feléled a tűz,
varázslatos ereje bódulatba űz.
Meggyengül az akarat, a jellem,
zűrzavarban kavarog a kellem.
Erős a vonzódás, lehull a lepel,
a lélek hangjára egy másik felel.
Titkok fátyla lebben a szélben,
megoldásra talál a sötét éjben.
