https://gyulaversei.hu/

Szoktatás

Az emberi faj története során

rengeteg dolgot látott, tanult,

sajnos túlzott önhittsége okán

hozzáállása nem igen javult.

Mindig is háborúzott, gyilkolt,

országokat, területeket foglalt,

nagyon sok sötét ügyet titkolt,

többségük legtöbbször koplalt.

Kapzsiságuk nem ismert határt,

ritkán került szóba a kegyelem,

pénzért gyakran eladták a hazát,

álmuk volt a feltétlen fegyelem.

Magukat isteni szintre emelték,

urukká vált az érdek, a hatalom,

alattvalóikat szolgaként kezelték,

egy számított csupán, az uralom.

A szeretet leölt halmain tiportak,

pusztult, ki szembe mert szállni,

minden lázadást vérbe fojtottak,

már nem kívántak tovább várni.

Titkos társaságokat hoztak létre,

amelyek mindenekfölött állnak,

a világot ők kényszerítik térdre,

idejük fogy, tovább nem várnak.

Félelemhez szoktatják a népeket,

elvonják a figyelmet a dolgokról,

elferdítik a valós, igazi tényeket,

döntenek a jövőről és a sorsokról.

Amennyiben aljas tervük sikerül,

valamennyi élőre örök rabság vár,

mindez sok ember életébe kerül

és nagyon sok fájdalommal jár.

A lánc

Felhők jönnek, felhők mennek,

borultság és bánat mindenütt,

az emberek összetörtek lesznek,

miközben elveszítik mindenük.

Sistereg a parázs, izzik a lélek,

kínlódva és gyötrőn járja táncát,

nyöszörögve mondja, hogy félek,

s megpróbálja letépni a láncát.

A lánc azonban igen erős, kemény,

hidegen vág bele a gyenge húsba,

vérző sebbel küzd a sok szegény,

mindennap csak a rabigáját húzva.

Könnyeik által hízik a gaz, a gyom,

melyek élősködnek ezen a világon,

növekvő súlyuk már túl sokat nyom,

mérgük ereje látszik minden virágon.

Felhők jönnek, felhők mennek,

s közben az idő száguldva halad,

szabadok a lelkek akkor lesznek,

ha láncuk véglegesen szétszakad.

Leszállt az este

Lemenőben van már az őszi Nap,

s bágyatag sugarai átölelik a tájat,

a természet kis megnyugvást kap,

miközben a hívó másnapra várhat.

Enyhe szellő simít végig a fákon,

megborzongatja a sűrű bokrokat,

emlékek szárnya rebben a tájon,

felidézve a fájó emberi sorsokat.

Egy asszony sétál a közeli parkban,

tücsök ciripelés, madárének hallik,

bánatos, szomorúan sírdogál halkan,

körülötte az élet mindenfelé zajlik.

Észre sem veszi, s bandukol odább,

kegyetlen kórral küzd, nincs remény,

a családjára gondolva halad tovább,

bizakodik, a sors hozzá oly kemény.

Gyerekei, unokái imádják, szeretik,

tudja, hiányozni fog nekik nagyon,

gyakran felkeresik, ha csak tehetik,

mindez megszűnik majd egy napon.

Végre talál egy padot és fáradtan leül,

nem érzi jól magát, s elernyedt a teste,

az ereje elhagyja, nagyon gyenge belül,

még látja, amint végleg leszáll az este.

Anya

Születésünktől halálunkig kísér e szó.

Velünk van mindig, átölel és simogat,

hallani, s átérezni a jelentését is oly jó,

örömmel tölt el mikor anyánk hívogat.

Az első pillanattól kezdve imád, szeret,

megtesz értünk bármit, mi csak tőle telik.

Gyakran a lehetetlenre vállalkozik? Lehet.

Sikereinkben az anyák boldogságukat lelik.

Sokszor mégsem értjük meg fáradozásukat,

úgy érezzük, hogy reánk erőltetnek dolgokat,

fel nem fogjuk mindennapi álmodozásukat,

holott ők igyekeznek jobbá tenni a sorsunkat.

Feláldozzák magukat, ha kell, ha ez segít,

nem panaszkodnak nekünk,akkor sem ha fáj,

sokuk az irántunk való szeretetből erőt merít,

hiszi, hogy nekünk mindenből a legjobb jár.

Nem becsüljük igazán, míg el nem jön a vég,

hitetlenkedve nézzük, ahogy kihuny a „fénye”,

nagyon szerettük, el kellett volna mondani rég,

életünk végéig hiányozni fog az Ő kedves lénye.

Félelembe zárva

A világ népei félelemben élnek,

minden percük állandó rettegés,

hazugság az, mit igaznak vélnek,

mi történik, csupán hamis tettetés.

A valós hatalom igába hajtja őket,

csupán engedelmes szolgákat akar,

egyaránt eltipor férfiakat és nőket,

folyamatosan gyilkos mérget kavar.

Mérgezi a levegőt, az ételt, a lelket,

számtalan formában osztja a halált,

nyugalmat sajnos senki nem lelhet,

a haszonszerzésre új taktikát talált.

A félelem a betegségek igazi alapja,

amelyet gonoszul ki is használnak,

nem számít senki anyja, s nagyapja,

magukon kívül senkit nem sajnálnak.

Le akarják törni a szabad akaratot,

s lecsökkenteni a birkanyáj számát,

kivágni az értelmet, mint daganatot,

elhozni az állandó figyelem árnyát.

Míg a tályog növekszik a szemeken,

a remény esélytelen és a végét járja,

amennyiben nem ébrednek elegen,

szabadságát az ember hiába is várja.

A dögkeselyű

Az állatvilágban zajlik az élet,

területért és élelemért vívnak,

a küzdelem soha nem ér véget,

fajuk megmaradásában bíznak.

Egyre keményebb köztük a harc,

a betolakodó élősködőktől félnek,

minden percük egy valóságos sarc,

folyamatosan rettegésben élnek.

Sötét dögkeselyű kering fölöttük,

árnyékot vet akármerre is repül,

jelenléte széthúzást okoz közöttük,

más fajokkal ő biz soha nem vegyül.

Egész életében tetemeken gázolt,

fajtársaival folyton vérben fürdött,

a hiénákkal igen jó kapcsolatot ápolt,

állandóan uralmi pozícióért küzdött.

Még repül, de az idő eljárt felette,

lassan utoléri őt a végzete, a halál,

az elkobzott dögöket már megette,

a reggel egy döglött keselyűt talál.

Leplezés

Válságok idején kell a lepel,

a figyelem homályba tolása,

az eredmény mindenkit lever,

ekkor jön a népesség fogyása.

E célt világháborúk szolgálták,

kitört az első, majd a második,

mindezt sikeresen abszolválták,

jelenleg zajlik már a harmadik.

E cél kiagyalói „láthatatlanok”,

s kezükben az irányítás kulcsa,

más utak immár járhatatlanok,

újfent eldől az emberiség sorsa.

A válságokat pont azok okozzák,

kiknek telhetetlensége hatalmas,

a rettegést igen ügyesen fokozzák,

szemükben az ember szánalmas.

Felsőbb hatalomként uralkodnak,

másokkal végeztetik el a munkát,

óriási vagyonukkal fukarkodnak,

s mindig elveszik a maguk jussát.

Birtokolják a médiát, a bankokat,

eltörölnek nemzeteket és népeket,

elnémítják a más típusú hangokat,

elferdítik az igaz, valós tényeket.

Beburkol és fojtogat majd e lepel,

eszement kísértetek járják az utat,

ez a folyamat biz a vágóhídra terel,

a sors talán ez egyszer mutat kiutat.

Csodás virágok

Virágok illatát hordja a szellő,

az égen alig van néhány felhő.

Pompás szirmok, pazar színek,

örömöt hoznak minden szívnek.

Nyugalmat sugallnak, s békét,

nem látni a virágmezők végét.

Varázsukkal rabul ejtik a lelket,

mely általuk boldogságra lelhet.

Orgonák, íriszek, gyöngyvirág,

jácintok, tulipánok és hóvirág.

Lila akácok, orchideák, rózsák,

mindegyikükből áramlik a jóság.

Szebbé teszik a napokat, éveket,

változatossá a mezőket, s réteket.

Sokkal szegényebb lenne a világ,

ha nem nyílna a sok csodás virág.

Bendő Benő disznótora

Bendő Benő arra ébredt egy hideg téli napon,

szívesen enne egy kis hurkát, kolbászt nagyon.

Azonban csupán ürességtől kongott a kamrája,

lehetetlen helyzet, ez nem lehet az ő karmája.

Kinyitva a hűtő ajtaját kis híján infarktust kapott,

semmit sem talált benne, abból viszont nagyot.

A homlokára csapva rögtön eszébe ötlött valami,

mikor a disznóól irányából röfögést vélt hallani.

Előkereste a szúrókést, s mellé tette a bárdot,

nem ölt még disznót, de már többször is látott.

Talált egy öblös nagy edényt, a kifolyó vérnek,

a hagymás vérből tudta, mások úgysem kérnek.

Hiszen egyedül él, minden amit szerez az övé,

soha nem fog éhenkórászokat venni maga köré.

Miután meglelt mindent ami kellett, irány a bolt,

ahogy mindig szokott, kifogott egy jókora sort.

Telepakolta a kosarát, s közben vakarta a fejét,

magában átkozódva szidta a boltost és a nejét.

Türelmetlenségében arrébb tolta az előtte állót,

gyorsan fizetett, a pulton hagyva a visszajárót.

A levegőt kapkodva tette meg az utat hazáig,

néha megcsúszott és a hóba süppedt bokáig.

Otthon fogta a kést, s erősen buzdította magát,

korgó gyomorral indult ellátni a disznója baját.

Az akol ajtaját kitárva lelkesen az állatra rontott,

a dulakodás közepette néhány lécet is lebontott.

A röfi visítva küzdött és orrával a falhoz nyomta,

Benő eközben erősen a farkát és a fülét fogta.

Forogtak körbe, a sertés nagyokat rúgott hátra,

a reménytelen harcból bőven elég is volt mára.

Csalódottan földre ült, éhesen kopogott a szeme,

nagy szerencséjére a kosara élelemmel volt tele.

Szépség

Pirkad. Napfény simogatja a tájat,

felébresztve a sok álombéli vágyat.

A Szépség lassan kinyitja a szemeit,

naponta bőven osztogatja a kegyeit.

Első dolga, hogy a tükörbe nézzen,

nem vehető meg bármiféle pénzen.

Hozzá bizony egy nagy vagyon kell,

eredményt még lehet akkor sem lel.

Kisimult az arca, a vonalai szépek,

mosolya ragyogó és a fogai is épek.

Vonzó, vágykeltő, s kurvásan kacér,

nem érdekli az, házas-e, vagy facér.

Öntelten és hiúan ajnároztatja magát,

mindennap a strandon sütteti a hasát.

Elvárja a rajongást, a szeretet szavait,

csodálóitól mindig a legdrágább javait.

Gond nélkül él és pompa veszi körül,

hiszi, hogy láttán minden ember örül.

Sikeréhez nem kell ész, sem értelem,

nincs benne lélek, érzés, vagy érzelem.

Ám ketyeg az órája, s öregszik szépen,

nem találja helyét időben, vagy térben.

Ráncok tarkítják egykor csodás arcát,

az öregedéssel vívja legnehezebb harcát.

Elhagyják mindazok, kiket Ő lenézett,

reá sem vár más, mint a végső enyészet.

Mire a Nap sugarai lenyugszanak végül,

rájön, üres lelke soha meg nem szépül.

h	K	s	c	p	s	v
		1	2	3	4	5
6	7	8	9	10	11	12
13	14	15	16	17	18	19
20	21	22	23	24	25	26
27	28	29	30