vég Archívum - 20 / 21 oldal

A homály fátyla

A sötétség ideje reánk telepedett,

félelmet, pánikot hozott magával,

kígyó módra áldozatára tekeredett,

nem foglakozik az ember bajával.

Sőt, az emberi faj pusztítása a cél,

rettegésbe tolva, rabságba taszítva,

a szabadságnak nem jut hely, s tér,

a remény meghúzza magát lapítva.

Az értelem könnyen máglyára kerül,

már nem bír el a sokszoros teherrel,

minden jó a háttér mocsarába merül,

a terv végrehajtása folyik, ím ezerrel.

Nem kellenek rakéták, sem romok,

azokon uralkodni értelmetlen volna,

mi maradna, csak hamu és homok,

mindez nem erről a vágyról szólna.

Láthatatlan fegyverrel vívnak csatát,

válságba taszítják a nemzetek javát,

meg akarnak semmisíteni hont, hazát,

elnémítani az ész, s az igazság szavát.

Azután megmentőként tűnhetnek fel,

kik uralni tudják a megmaradt létet,

a homály fátyla egy fondorlatos csel,

a végzet kijátssza majd az összes tétet.

Test és lélek

Egy gyönyörű tavaszi reggel,

mosolyogva ébredezett a Nap,

neki sohasem csörög a vekker,

frissítőnek harmatcseppet kap.

Vele együtt kelt a test, s a lélek,

vidáman szaladtak a dús réten,

tudták várnak rájuk napok, éjek,

így egyikőjük sem maradt tétlen.

Kéz a kézben meneteltek az úton,

mindig szeretve ölelték egymást,

még nem merenghettek a múlton,

volt idejük megtenni egy, s mást.

Legyőzhetetlen párost alkottak,

egymás mellett, egymásért éltek,

kudarcot biz soha nem vallottak,

jó formájukban senkitől se féltek.

Múltak a napok, s teltek az évek,

kettejük párosa feszültséggel telt,

már nem voltak boldogok, szépek,

igaz nyugalmat egyikük sem lelt.

A lélek fiatal maradt, fürge, gyors,

a test megkopott, leépült rendesen,

gazság mit hozott számukra a sors,

télvíz idején búcsút vettek kedvesen.

Az út vége

Az élet hosszú lemondások sora,

melyeket be fog lepni az idő pora.

Küzdelmek, próbatételek, gondok,

végül maradnak az emberi roncsok.

Emlékek ködös fátyola száll odább,

az út végénél azonban nincs tovább.

Semmivé válik minden mi csak volt,

valamennyi perc az elmúlásról szólt.

Birkanép

A juhok akolba zárva bégetnek,

mi történni fog velük nem értik,

sajnos már nem sokáig élhetnek,

ám végük közeledését nem érzik.

Meg vannak osztva egymás iránt,

nem ugyanúgy rágcsálják a füvet,

nem fogják fel a jó, helyes irányt,

pedig a halál gyorsan feléjük üget.

Birkamód, némán, tétovázva állnak,

nem érdekli őket az utódok hangja,

már csak a lemészárlásukra várnak,

nem számít, melyiknek mi a rangja.

Legyen az tarka, fekete, vagy fehér,

vastag gyapjújú, netán frissen nyírt,

a semmittevésük egy aláírással felér,

s nem fogják tudni továbbadni a hírt.

Az akol körül áll a gyilkosok sora,

a nyájon röhögve fenik a bárdokat,

a birkák ezt nem fogják érteni soha,

végleg elveszítik a szép juh álmokat.

Egyikük sem menekül, hiába remélt,

feleslegesen árulta el nyájbéli társát,

ostobaságuk fajuk kiirtásával is felér,

irántuk egyetlen birka sem érez hálát.

Dülledt szemű, levágott fejek tömege,

néma elmúlás, hörgés nélküli hangok,

nem hallatszik messze a szívek zöreje,

elég lesz a fejsze, nem kellenek tankok.

A birkanép önként átadja majd magát,

mind a másikat okolja, naivan, hiába,

a történelem nem hallja nyájuk szavát,

sorsukkal így nem szállhatnak vitába.

Nincs visszaút

Felhők vonulnak az égen,

sötétbe borul majd a világ,

kiáltások hallanak az éjben,

halálát leli az összes virág.

Ármány és gonosz tör előre,

kín és pusztulás a nyomában,

sok jó nem származhat belőle,

elvész minden a homályban.

A képzelgések ideje véget ér,

a kegyetlen való valóra válik,

a hízelgésekből senki sem kér,

a hitványakkal a sors elbánik.

Az öntelt gőg ideje már lejárt,

a tisztességtelen biztos meghal,

a remény esélye végleg bezárt,

róluk jót soha, senki nem hall.

Végleg eltűnik az élet kapuja,

visszautat egy lélek sem talál,

elszáll valamennyiük hamuja,

mindennek véget vet a halál.

A végzet felé

A világ a végzete felé rohan,

ezt fel sem fogják oly sokan.

Feszültség, ármány, s harcok,

igaztalanul kiszabott sarcok.

Agymosott emberek garmada,

a háttérhatalom igazi gyarmata.

Nincs logika és az ész nem kell,

valódi nyugalmat senki nem lel.

Mindenki másra vár és számít,

a mézédes ígéretek sora elámít.

Lustán ráhagyott pillanatok sora,

nem lesznek eredményesek soha.

Figyelő szemek kísérik az utat,

mely a megsemmisülésre mutat.

A dölyfös kapzsiság uralma nagy,

ez csöppnyi kétséget sem hagy.

Az ember nappala sötétbe borul,

mindenfelől a halál szele tolul.

Kialszik a fény, véget ér az élet,

egyetlen lélek sem éli túl a véget.

Minden véget ér

Véget ér a reggel, a dél, az este,

elmúlik a nyár is, a forró beste.

Múlik majd az ősz, a rideg tél,

a tavasz is véges, elfújja a szél.

Múlik a fájdalom, s a betegség,

kopik az elme és vele a tehetség.

Elszáll a vágy, múlnak az álmok,

előbb-utóbb elpusztul mi álnok.

Véges a barátság, s a szenvedély,

lejár minden belépési engedély.

Kihűl a szerelem, az izzó parázs,

a lelket feldobó mámoros varázs.

Múlnak a percek, sietnek az órák,

kiszáradnak a vízzel teli tócsák.

Tovatűnik az idő, s emlék marad,

véget ér az élet, bármerre is halad.

A sors végzete

Mindent és mindenkit ural a sors,

elkábít, elámít, s igencsak gyors.

Elbutít ha kell, s nyomorba dönt,

bármikor szennyel jól nyakon önt.

Önhitt vigyorral arcán tapos beléd,

mindenféle hazugságot hajít feléd.

Birkaként a végzeted felé terelget,

ha kell ellened fordítja a szerelmed.

Megkeseríti majd minden napodat,

a füledbe dúdolja kedvenc dalodat.

Elhiszed, hogy reád talált a remény,

pedig mi rád vár, az aztán kemény.

Gúnyos kacajjal az arcodba vihog,

tőle a dicséret nem más, csak szitok.

Kéjes gyönyörrel tipor bele a sárba,

hiába sóhajtozol megmentőre várva.

Magadnak kell szembeszállni vele,

a szíved bátor kitartással legyen tele.

Ha jól küzdesz, legyőzheted végleg,

akkor nem másé, övé lesz a végzet.

Sötét ármány

Sötét ármány uralja a Földet,

bepiszkítva az összes zöldet.

Gonosz szándéka egyre árad,

sunyi aljassága sosem fárad.

Eltipor mindent, mi szép és jó,

számára a cukor is csupán só.

Elferdíti a legszebb meséket,

az undorról sző újfent regéket.

Dicsőíti a mocskot, a szennyet,

letagadja a kék égről a mennyet.

Uralma terjed, mossa az agyakat,

támogatja a betolakodó vadakat.

Ritkítani kívánja az életet magát,

közben elveszi mindennek a javát.

A józan ész a világ végére szorul,

a remény fénye örök sötétbe borul.

A dögkeselyű

Az állatvilágban zajlik az élet,

területért és élelemért vívnak,

a küzdelem soha nem ér véget,

fajuk megmaradásában bíznak.

Egyre keményebb köztük a harc,

a betolakodó élősködőktől félnek,

minden percük egy valóságos sarc,

folyamatosan rettegésben élnek.

Sötét dögkeselyű kering fölöttük,

árnyékot vet akármerre is repül,

jelenléte széthúzást okoz közöttük,

más fajokkal ő biz soha nem vegyül.

Egész életében tetemeken gázolt,

fajtársaival folyton vérben fürdött,

a hiénákkal igen jó kapcsolatot ápolt,

állandóan uralmi pozícióért küzdött.

Még repül, de az idő eljárt felette,

lassan utoléri őt a végzete, a halál,

az elkobzott dögöket már megette,

a reggel egy döglött keselyűt talál.

h	K	s	c	p	s	v
					1	2
3	4	5	6	7	8	9
10	11	12	13	14	15	16
17	18	19	20	21	22	23
24	25	26	27	28	29	30
31