Saját alkotásaim
Izzasztó forróság gyötri az élővilágot,
s lehervasztja az összes csodás virágot.
Sárgulnak a mezők, pusztulnak a rétek,
s alig lelhetőek fel manapság a méhek.
Minden élőlény megsínyli eme hőséget,
és elfelejtheti a világ az idén a bőséget.
Újra, s újból lesújt ez a rettenetes meleg,
ezt már nem bírja az éhes szúnyog sereg.
Az emberek is megszenvednek nagyon,
remélik e helyzet megszűnik egy napon.
A szélben mindenfelé sóhajok szállnak,
a lelkek, egy hűvös enyhülésre vágynak.
A pusztulás felé tartva halványulnak a fények,
sötét felhők gyülekeznek fent a tiszta égen,
s mélabúsan ballagnak az emberi lények.
Megosztottak, összezavarodottak és rettegők,
egymásra félénken, s gyanakodva pillantók,
e történésekről nem álmodtak a felmenők.
A régi harci szellem kihalt az idők folyamán,
az ősi életösztön újabban a sírba távozott,
s a lelkek ott ülnek, a végzet fogatán.
A pusztulás felé tartva hangosan sír a szeretet,
fuldoklik az öröm, s rémülten dobog a szív,
nem kímélnek felnőttet, sem gyereket.
A kígyó méregfoga mindig készen áll,
és a gazdája újabb zsákmányokra vár.
Folyamatosan pótlódik a méreganyag,
s a marás után kihal már az életanyag.
A zsákmányok nem is sejtik a végüket,
s meglepetésszerűen éri őket a rémület,
Haláluk előtt megvilágosodik a képlet,
sajna ezt bizony nem élheti túl a lélek.
Senki nem maradhat, a méreg elpusztít,
és a rászedettek zöme örökre elszundít.
Aki túléli a gyilkos támadást, béna lesz,
s többé nem zavarja hangoskodás, nesz.
A kígyó méregfoga rettenetes fegyver,
s tőle biztonságot senki, soha nem lel.
Ellenszere a kígyó fejének a levágása,
ezzel a gyilkos folyamatnak a lezárása.
Illúzió mérgező köde ereszkedett a Földre,
beleivódott a sejtekbe, a szövetekbe,
s beszivárgott mélyen a földbe.
Elhomályosította a tudatot, s a létet magát,
elhitette, hogy amit láttat, csak az a jó,
s kétségbe ne vonják a szavát.
Ügyesen manipulálta a gyengélkedő elmét,
s kiterítette eléjük csodás jövőjüket,
mint remekbe szabott kelmét.
Elhitette, varázslatos az élet, amit ő mutat,
s nincsen szebb a nincstelenségnél,
sötét párája mutatja az utat.
Illúzió gyilkos levegője suhan a fák között,
és nyomában rothadnak a levelek,
mikor elsuhan mind fölött.
A rét virágai elhervadnak, s a fű megsárgul,
az állatvilág is szenved, haldoklik,
és a legtöbbjük bizony elárvul.
Az emberek örömükben eltávoztak önként,
az értelem nem hitte el az illúziót,
és felszámolta azt ködként.
Programozott halál jár a Halál fejében,
és eljött az idő, hogy taktikát cseréljen.
Megunta a kaszáját fenni rendszeresen,
és fárasztóan alkalmazni az embereken.
Szokványos munka, kedvetlen lett tőle,
s eme lassú aratás viszi egyszer csődbe.
Amennyiben ilyen ütemben öli a népet,
nem alkothatnak róla biz gyilkos képet.
Élete a gyilkolás, s a világon ezért van,
erről szól kezdetektől sok rege, sok tan.
Hiszen érinthetetlen, s tőle rettegni kell,
nyugalmat az élők között senki nem lel.
Most azonban az eszébe villant valami,
s döntött, kellenek neki mindenki javai.
Éppen ezért kotyvasztotta az új mérget,
s gyors ütemben adja be minden félnek.
Békavese, varjúhája, s agyat ölő féreg,
ezeket érdemli ez a semmirevaló réteg.
Ráadásul félelemben tartja őket végig,
a kegyelmet, az életüket hiába is kérik.
Programozott halál, a mindenható terv,
melyet végrehajtva, a Halál sokat nyer.
Sőt, mindent ezen a Földön. Isteni létet,
Pontosan emiatt emelte ekkorára a tétet.
Az emberi értelem összezsugorodott,
s hajdani fejlődése véglegesen leállt,
régen a Földön kimagaslott a tudása,
sajnos azonban az evolúciója megállt.
Szennycsatornákból ömlik a hipnózis,
s éjjel is, nappal is pusztulnak a sejtek,
az életösztön bambán bámul a világba,
s üres koponyákban nem létezik rejtek.
A gonosz szolgái vígan élik napjaikat,
és hatalmas vagyonokra tesznek szert,
terv szerint megosztják az embereket,
s céljaikért bevetnek akármilyen cselt.
Családok, barátok tartanak egymástól,
és rettegnek a másik közelsége miatt,
az eddigi jó kapcsolatok tova tűnnek,
s nem marad, akit szeretnének emiatt.
Agresszív propaganda mérge szárnyal,
s a beszűkült agyi kapacitás hisz neki,
a maradék józanság igyekszik küzdeni,
ám sajnos manapság túl kevés a zseni.
A balgák sora várja a kegyelemdöfést,
ami után már nem lehet visszaút soha,
önként lemondanak az eddigi létükről,
s reményeik maradékát belepi a moha.
Az emberi értelem szégyen önmagára,
s messze alulmúlja az öröklött géneket,
a csökevényes gondolkodás igen terjed,
a sötét háttér könnyen kiírtja a népeket.
Tönkretett életek, széthullott családok,
s egymásra uszított emberek garmada,
értelem ellen való, elnyomó szabályok,
s mételyező mérget szétszóró armada.
Hamis illúziót tápláló, hazug emberek,
megvásárolt, s népeket irányító körök,
nem is kellenek ide immáron heckerek,
az emberi kapzsiság, s gonoszság örök.
Megtévesztés, szemfényvesztés, halál,
mindezek sajna mindennaposak lettek,
s az értelmes réteg kiutat nehezen talál
és hiábavalónak tűnnek az igazi tettek.
Az agymosás szennyes árja nem kímél,
bepiszkítja a legtisztább és legjobb utat,
megtéveszt, megmérgez, s ha kell elítél,
folytonosan egy valótlan világot mutat.
Tönkretett életek, megnyomorított idő
és lelketlen zsarnokok gyilkos uralma,
ha a gonosz győz, nem marad hírvivő,
s a gyávaságnak a pusztulás a jutalma.
A Lelkiismeret az emberiséggel született,
velük kelt, feküdt, megtette amit lehetett.
Így ment ez évezredeken, s korokon által,
nem fordult volna Ő a becsületnek háttal.
A történelem során gyakorta szólalt meg,
tisztességes volt, s nem maradt utána heg.
Sokakat térített le a sötétségnek az útjáról,
gyakorta hozott fel példát önnön múltjáról.
Ám eljárt felette az idő, mely hitvány lett,
s újabban büntetlenné vált sok gonosz tett.
Egyre kevesebbekre tudott szavaival hatni,
mégsem akarta az embert pusztulni hagyni.
A Lelkiismeret immár haldoklásba kezdett,
látja, s érzi jól, hogy ez a vég, nem a kezdet.
Elkezdődött ím a terv, a programozott halál,
ebből kiutat sajnos a Lelkiismeret nem talál.
A sötétség szörnyei biza régóta várnak,
s barlangjuk mélyén kitörésre vágynak.
Barlangjuk nem látható világi szemnek,
s magukat vélik istenek fölötti szentnek.
Kezdetektől fogva átjárja őket a gonosz,
utánuk semmilyen erő sohasem nyomoz.
Hiszik, nekik bármit és mindent szabad,
bár a kezükhöz oly sok hitványság tapad.
Uralni szeretnék a bolygó minden lényét,
félretéve a galaktikus törvényeknek létét.
Természetesnek gondolják az uralmukat,
remélve, ezért is megkapják a jutalmukat.
A jutalmukat, amely kizárólag nekik jár,
lényegtelen, hogy másoknak nagyon fáj.
Hitük megerősíti önnön borzalmas létét,
maguk alá gyűrnék a világ összes népét.
A sötétség szörnyei reánk halált hoznak,
kegyetlenségük okán nem visszakoznak.
Legyőzni őket nehéz, s szinte lehetetlen,
ám azért a remény talán nem tehetetlen.
Egykor rég egy sötét repedésből,
a sziklák mélyéről előtört az élet,
s lassan csordogálva indult útnak,
erejét keresve a jelennek, múltnak.
Patakként indult, folyó lett belőle,
magával sodort amit csak lehetett,
ereje nőttön-nőtt, mosta a partokat,
megvívta a mindennapi harcokat.
Hatalmassá szélesedett a világban,
erőteljes zúgása nem ismert határt,
lerombolt minden akadályt útjából,
sehol nem talált nyugalmat, hazát.
Idővel lassult, hordalékkal telítődött,
áramlása zavarosan kavargott tova,
örvénye tajtékosan habozva forgott,
érezte innen már nincs visszaút soha.
Tudta közeleg a vég, bármerre is tart,
hömpölygése szennyes szürkévé vált,
esélye, hogy ifjabb, nagyobb legyen,
nem maradt és egykori álma elszállt.
Iszaptól terhesen vonszolta magát,
erőtlenül elfolydogált a kanyonba,
ott nem talált mást, csupán a halált,
végzete elvitte a galaktikus vadonba.
