Hull a hó, fájón süvít a szél,
s nagyon kemény az idei tél.
Este van és csikorog a hideg,
minden olyan nagyon rideg.
Egy férfi sétál egymagában
és búsul számtalan bajában.
Néz előre, a szemein fátyol,
lehetne ő most bizony bárhol.
Szerelme elhunyt, neki vége,
sohasem jut már el a révbe.
Összetört szívvel baktat előre,
nem érdekli ki mit gondol felőle.
Órák óta bolyong össze-vissza,
a múltat nem hozhatja már vissza.
Karácsony van, s ő üres belül,
fájdalmát semmi nem múlja felül.
Térdig jár a hideg hóban, fázik,
a kukák között valami mászik.
Mélán, s kíváncsian indul oda,
maga sem tudja pontosan hova.
Sírást hall a szemétkupacok mögül,
egy lányka néz rá a rongyai közül.
Vacog és rémült. Sovány szegény.
Látszik, elhagyta minden remény.
Ötéves lehet. Szemében fájdalom,
s a férfiban feléledt a szánalom.
Halovány, szutykos kis arca komoly,
bágyadt tekintetén semmiféle mosoly.
A férfi sérült szíve dobogni kezdett,
s érezte, hogy ez valami új kezdet.
Megfogta a rettegő kislány kezeit,
s merőn nézte a csillogó szemeit.
Óvatosan magához ölelte a kis árvát,
s megtörölte liluló, piciny kis száját.
Keserűségét félretéve indult vele haza,
hisz a kicsinek, övénél nagyobb a baja.
Hazaérve megfürdette, adott neki enni,
majd elment a számára ruhákat venni.
A Karácsony elűzte a bánatukat tova,
s többé nem hagyták el egymást soha.
