Saját alkotásaim
A hiszékenység romba döntheti az ember egész életét,
romba döntheti az álmait, a legtitkosabb vágyait,
és fokozhatja a csalódottság fájó érzetét.
A hiszékenység romba döntheti az önbecsülést magát,
nagyon megviselheti a lelket és bánatba fojthatja,
képes lehet elnémítani a remény hívó szavát.
Mindenfelé panasz hangja száll, bármerre is járok,
kinek-kinek van saját baja és önnön gondja,
boldog embereket csak igen ritkán látok.
Van, aki a megromlott egészsége miatt siránkozik,
mást a kevés nyugdíja tesz szomorúvá nagyon,
s van, aki egy élhetőbb életért imádkozik.
Van, kit az egyedüllét gyötör, s a bánatos magány,
mást az ellenkezője zavar, az emberek tömege,
s van, kinek hatalmas az adósság a nyakán.
Van, akit hajléktalanná tett az élet, keserű a sorsa,
mást a viszonzatlan szerelem gyötri állandóan,
s van, ki maga sem tudja, mi lenne a dolga.
Mindenfelé panasz hangja száll, s viszi a szél tova,
úgy tűnik, a remény is messze elhagyta e földet,
és meglehet, sokakhoz nem tér vissza, soha.
Minden veszteség nagyon tud fájni, lesújt, megkeserít,
kiöli az életkedvet, mélabússá és olyan üressé tesz,
egy sérült lelket pedig, könnyedén megbetegít.
Minden veszteség nagyon tud fájni, de milyen nagyon,
megtöri a legerősebb, s legfelkészültebb embert is,
meglehet, idő múltával, ez változhat egy napon.
Mindenkinek szüksége van reményre, ami éltetheti,
ami át tudja segíteni a legnehezebb időkön is,
s ami által önmagát fontosnak érezheti.
Remény nélkül ez a világ, csupán a vesztesek világa,
a sírásé, a bánaté, a szomorúságé, a fájdalomé,
és sokan kiáltják keserűségüket a világba.
Mindenkinek szüksége van reményre, támogatásra,
biztatásra, dicséretre, szeretetre és igaz ölelésre,
s néhanap, egy kis vigasztaló simogatásra.
Miért ragaszkodnak az emberek a sivár kis életükhöz,
az igen sanyarú napjaikhoz és a szenvedéseikhez,
melyek közelebb viszik őket a végzetükhöz?
Miért ragaszkodnak az emberek a reménytelen léthez,
a fájó sebeikhez, a gyötrelmük hosszabbításához,
és inkább a rosszhoz, mint a jóhoz, széphez?
Mikor már csak szenvedés az élet, remények nélkül,
ugyanakkor rengeteg fájdalommal és kínnal,
a lélek megtörik, s fel is fogja adni végül.
Mikor már csak szenvedés az élet, idegesség, s teher,
elképzelhetetlen gyötrelmek sokasága és bánat,
a végzet, immár a halál lábai előtt hever.
A tehetetlenség az egyik legszörnyűbb érzés, kínzó állapot,
amikor az ember szeretne, de nem képes segíteni,
s a lelke sem bírja elviselni a fájó bánatot.
Látni a szerettünk gondját, baját, szenvedését, s fájdalmát,
hallani a gyötrelem hangjait a nap minden percében,
és eközben leplezni, önmagunk szánalmát.
A tehetetlenség az egyik legszörnyűbb érzés, keserű méreg,
fohászkodhat bárki a természethez, vagy az istenhez,
hiába teszi, nyoma sincs a gyógyító fénynek.
Mikor az ember elveszíti azt, akiért a szíve lángol,
összeroppan lelkileg, elveszíti az életkedvét,
s minden reménye már messze, távol.
Mikor az ember elveszíti azt, ami örömöt okozott,
amiért eddig élt és amiért meg is halt volna,
kihuny a tüze, mi egykoron lobogott.
Mindenkinek a maga kis világa a fontos, s a maga álma,
a maga tervei, elképzelései, a saját szerettei,
a saját érzelmei és önmaga izzó vágya.
Mindenkinek a maga kis világa a fontos és a maga élete,
önnön fájdalmai, szenvedései, kínzó bánata,
ám legvégül mindenkit utolér a végzete.
Érzések vihara kavarog a lélek mélyén és fáj a szív,
gyötrelmes minden eltitkolt perc, minden óra,
a vágy, az akarat, s a remény csatákat vív.
Érzések vihara kavarog a lélek mélyén szomorúan,
s a lélek várja, hogy kiszabaduljon mindebből,
ám addig szenved mindettől, iszonyúan.
