Saját alkotásaim
Az ígéret akkor jó, akkor ér valamit, ha betartják,
és nem csupán szófoszlányként használják,
hogy az embereket általa becsapják.
Olyan, mint az adott szó, amely érték volt valaha,
mely szent volt a becsületes emberek előtt,
és melyet éltetett az igazság parazsa.
Az ígéret reményt adhat a reménytelenség idején,
és egyfajta lelki támasz nyújtására is képes,
békességet hozhat, a káosz szigetén.
Ősz van. Színpompás faleveleket fújdogál a szellő,
a természet megmutatja varázslatos pompáját,
s állatok neszeitől hangos most az erdő.
A készülődés neszei ezek, az elraktározás időszaka,
minden élőlény igyekszik felkészülni a télre,
és eljön nemsokára a nyugalom pillanata.
A növényvilág is pihenni készül, eleget tett az idén,
nőttek sokat és a termőfajok szépen teremtek,
ám immáron, lezárul számukra az idény.
Ősz van. Nappal ragyog a Nap, s éjjel a Hold az úr,
a szellők finoman cirógatják a zöld fűszálakat,
miközben esténként, csillagok fénye gyúl.
Milyenek is vagyunk, vajon ismerjük magunkat,
valóban tudjuk, hol vannak önnön határaink,
és hallatjuk-e a bajban a szavunkat?
Fontos-e nekünk, hogy mások milyennek látnak,
és tiszta szívvel tesszük-e a dolgunkat mindig,
avagy félünk, hogy eljön a másnap?
Nyugodtan alszunk, hisz a lelkiismeretünk tiszta,
vagy álmatlanul hánykolódunk egész éjszaka,
mivel a nyugodt álom igencsak ritka?
Milyenek is vagyunk, becstelenek, becsületesek,
jószívűek, segítőkészek, netán igen rosszak,
precízek, pontosak, vagy felületesek?
Minderre a válasz biza nem egyszerű, sőt, nehéz,
ám meglehet, a választ nem is kell keresnünk,
hiszen az igazság, magától is benéz.
Ki tudja, meddig lehetnek velünk a szeretteink,
és meddig fogunk emlékezni majd reájuk,
vagy miket őriznek meg az emlékeink?
A szeretetünket sokszor nem tudjuk kimutatni,
s emiatt látszólag talán ridegnek tűnhetünk,
ám kérdés, hová fogunk így kilyukadni?
Addig kellene szeretnünk, s élnünk, míg lehet,
kedvesen cirógatnunk, gyengéden ölelnünk,
s átéreznünk, a lelkünknek ez mit is jelent.
Ki tudja, reánk mi vár, meddig is rójuk az utat,
mi mindent kell még tennünk és kibírnunk,
és mutat-e a sors, a legvégén kiutat?
Őszi estéken, amikor fent ragyognak a csillagok,
s a Hold, kerekded arccal mosolyog közöttük,
itt, alant, a szellővel suhannak az illatok.
Még pompáznak a virágok és termés van bőven,
a fák ágai roskadoznak az almától, körtétől,
a természet szépsége páratlan az őszben.
Őszi estéken, amikor az élővilág nyugalomra tér,
s elcsendesedik minden, kialszanak a fények,
az álmok világa, ismételten új életre kél.
A rémisztő lábnyomok félelemmel töltik el a lelket,
van közöttük kicsi, nagy és lúdtalpas lenyomat,
ám az ökolábnyom az, amely sikerre lelhet.
Félelmetes, hiszen ezt hangoztatja a tévé, s a rádió,
ne használj sok vizet, ne lépj ki a házadból sem,
ám meglepő módon, nem ezt súgja a ráció.
Ne járj autóval, csak a tömegközlekedés az, ami jó,
s a legapróbb rezdülésed is kárt tesz mindenfelé,
a kiváltságok sokasága, csakis az elitnek való.
Ne egyél állati fehérjét, hiszen finomabb egy bogár,
sem a gyümölcsök, sem a tej, nem neked valóak,
ha nem hiszed el, elnyel majd a sötét mocsár.
Ne fürödj, s ne moss, örülj, hogy egyáltalán élhetsz,
a készpénz nélküli világban csakis rab lehetsz,
bármennyire hitetlenkedsz, hiába kétkedsz.
Bűntudatot próbálnak kelteni, reszkessen az ember,
mivel csakis miatta van ilyen helyzetben a világ,
s amíg a fajtája él, a Föld nyugalmat nem lel.
A rémisztő lábnyomok ökoálmokat vetítenek elénk,
s eme álmokban már ökohullák vagyunk csupán,
ilyen hazug gondolatokat sulykolnak belénk.
Ki ne imádná a filmek között a reklámokat nézni,
sőt, azok közben is, az izgalmas pillanatokban,
s ki tudna e csodás reklámok nélkül élni?
Van választék bőven, intimbetétek, banki hitelek,
luxus autók, gyógyszerek tömege, üdítőfélék,
s üdülésre váró hotelek, külföldi szigetek.
Édességek, mosógépek, mosogatók és televíziók,
vízhiánnyal riogatás, tusfürdők, borotvafélék,
az emberek csak ezért nézik a televíziót.
Műszaki cikkek, telefonok, mosószerek és sörök,
kártyás fizetések, vitaminok, immunerősítők,
immáron a vízcsapból sem a víz csöpög.
Ki ne imádná mindezeket megtekinteni százszor,
sokszor még az álmok világát is megzavarják,
hát létezhet ennél gyönyörtelibb mámor?
Az élet nem egy álom, nem volt az és nem is lesz,
szinte minden napunkat mások osszák be,
s így a sors, sokszor keserűvé tesz.
A legszebb éveink gyorsan elszállnak a semmibe,
s mire észbe kapnánk, már túlontúl késő,
rájövünk, nem jutottunk semmire.
Eközben elkopik a testünk és megfárad a lelkünk,
a vágyaink, a terveink elhagynak minket,
s nem sikerül önmagunkra lelnünk.
Az élet nem egy álom, sokkalta inkább rémálom,
amelyben kevés a jó, a szép és az öröm,
eltűntek, a végzetbe vivő sétányon.
A legrosszabb napszak, a reggel, mikor ébreszt az óra,
s álmatagon, félkábán, keserűen ébred az ember,
tudván, hogy nem számíthat semmi jóra.
Lassan feláll és felfrissülésre a fürdőszoba felé baktat,
nem érti, nem képes felfogni, miért bünteti a sors,
s miért van az, hogy hétköznapok vannak.
A munka már régóta ássa a sírját és majd bele is teszi,
tenni ellene mégsem tud, nincs igazán választása,
s emiatt az örömét eme világban nem is leli.
A legrosszabb napszak, a reggel, tönkreteszi az álmot,
ez csupán a nyugdíjig lesz így, ha azt eléri valaki,
ám addig az élet, jócskán beszedi a vámot.
Álmodozni a sötétségben, amikor a Hold is alszik,
nem túl jó, a csillagok sem ragyognak odafönt,
és az elmékben valami furcsa vihar zajlik.
Rémálmok gyötrik a lelkeket, félelmet gerjesztve,
izzadtságtól tapadtan remegnek az alvó testek,
s menekülnének már mindebből fejvesztve.
Álmodozni a sötétségben, bizony keserű álmodás,
és persze mindez igen jó az éjszaka rémeinek,
melyeknek a mi létünk, egy rémes látomás.
