Saját alkotásaim
A sóhajok hazájában bizony rengeteg a sóhaj,
nagyon sok a szenvedés, a fájó csalódás,
és a semmibe száll a számtalan óhaj.
Még napfény idején is felhők borítják az eget,
a vidám kacagás is bút, szomorúságot rejt,
és sokszor nem is szeret, aki szeret.
Könnyek patakjai patakzanak gyakorta lefelé,
és tőlük csillognak a vágyakozó szemek,
miközben a lélek elfordul befelé.
A sóhajok hazájában nem tündérálom az élet,
és sajnos ez így fog maradni mindaddig,
amíg a gonosz uralma nem ér véget.
Minden pillanat egy újabb lehetőséget kínál,
egy másik esélyt és valamiféle varázst,
a sors sokszor újabb táncra hív már.
Csak az emberen múlik, hogy mit is lép erre,
van-e bátorsága megragadni eme esélyt,
vagy maga sem tudja hova, merre.
Amit hagy örökre elsuhanni, azt bánni fogja,
amíg csak él, mindennap kínozza majd,
s ez a tudat a lelkét nagyon nyomja.
Minden pillanat a végtelen honában egyesül,
és ott pihennek meg a csillagok között,
miközben az útjuk végére pont kerül.
Lehetne ez egy gyönyörű világ, amire vágyunk,
csupán félre kellene tenni minden rosszat,
s teljesülhetne valamennyi álmunk.
Eme világ kapuján átlépve a fény uralná a teret,
boldogság árasztaná el a lelkek sokaságát,
és a Nap beragyogná a kék eget.
Ott a régóta eltitkolt szerelmek valóra válnának,
az ölelések kihoznák mindenkiből a jót,
s csak örömteli sóhajok szállnának.
Lehetne ez egy gyönyörű világ, ha esélyt kapna,
s ha mindannyiunk önmagát adná végre,
az lehetne mindőnk legszebb napja.
A Nap kertjében állandóan ragyog a fény,
szakadatlan az öröm és a boldogság,
s biztonságban él minden lény.
Mindig zöldek a mezők, szépek a virágok,
harmat csillog reggelente a fűszálakon,
s mindenki másképp látja a világot.
A szeretet őszinte, igaz és oly természetes,
a szerelem forró, tüzes, szívmelengető,
s az igazság soha nem feltételes.
A becsület nem kérdés, s a tisztesség alap,
az itt élők nem szomorkodnak sohasem,
bizony igazak a kimondott szavak.
A Nap kertjében a békesség mindennapos,
maga a lét biztonságos és nyugalmas,
s valamennyi perc varázslatos.
A Halál kapujában minden fájdalom véget ér,
nem lesz több probléma, gond és baj,
immár az örök nyugalom a cél.
Ott áll a kaszás, s megnyugtat, nem kell félni,
ezután megszűnik a szenvedés, a kín,
s a birodalmában jól lehet élni.
Elszáll valamennyi adósság, nincs több teher,
viszont megmarad a feltétlen szeretet,
s itt egy lélek, semmiért sem felel.
A Halál kapujában indul egy út a végtelenbe,
fel a csillagok közé, s az időtlen időkbe,
honnan vissza lehet nézni éjjelente.
A pusztítás lovasa keményen végzi a dolgát,
ahol feltűnik, ott lángba borul minden,
megkeserítve az emberek sorsát.
Nyomában jár a halál és az iszonyú rettegés,
égett tetemek jelzik, hogy merre haladt,
s nem maradt utána, csak szenvedés.
A pusztítás lovasa vágtat, nem fog megállni,
nem kímél és nem kegyelmez senkinek,
csak a szeretet tudja az útját lezárni.
A sötét alagút végén a jókra már vár a fény,
ott megszabadulnak minden rossztól,
s megnyugodhat az összes lény.
Véget érnek a megpróbáltatások és a kínok,
megszűnik az embereken a nyomás,
a felhőkben lesznek az új sírok.
Ott állandó a boldogság, az öröm, s a béke,
nincs többé fájdalom, nincsen gond,
és megpihennek a lelkek végre.
A sötét alagút végén ott vár az újabb esély,
amelyben tisztességesek a feltételek,
és ahol nem is létezik veszély.
Mindenkiért eljön majd egyszer a végzet hintaja,
egy fekete paripa húzza és színarany díszíti,
s jelzi, hogy kihunyt az illető csillaga.
Mikor megjelenik, magával hozza a végső békét,
a megnyugvást, s a gondoktól mentes létet,
és a végtelen soha véget nem érő végét.
Mindenkiért eljön egy napon, lehet az bármikor,
beszállni e hintóba muszáj, nincs menekvés,
az emberek lelke feleslegesen pánikol.
Valaha a régmúltban a sárkányok őrizték a fényt,
s a sötétség korszakának a bekövetkeztéig,
éjjel-nappal óvtak minden igaz lényt.
Számtalan harcot megvívtak az élet védelmében,
és folyamatosan fenntartották a békességet,
eme szónak a legtisztább értelmében.
Azonban telt-múlt az idő, a létszámuk csökkent,
sokuk a kora okán távozott, hisz kiöregedett,
s ezalatt a sötétség szárba szökkent.
A sárkányok sokáig küzdöttek, s végül kihaltak,
a helyüket átvette a kegyetlen gonoszság,
állandósult a félelem és a tilalmak.
Valaha a régmúltban, a fény beragyogta az eget,
mára viszont a viharfelhők fogságában él,
s onnan küld néha egy biztató jelet.
Év végén a Remény egy kicsit kipihente magát,
sikerült rendeznie a gondolatait, érzéseit,
s rájött, régóta nem hallatta a szavát.
Nem is volt rá lehetősége és gyötörte a félelem,
a szégyen emésztette emiatt, visszavonult,
s úgy érezte, hogy mindenre képtelen.
Most azonban bátorságát összeszedve útra kelt,
fogta a hamuba sült pogácsákat, a kabátját,
és a hűtőben még finom bort is lelt.
Év végén eldöntötte, hogy eztán másképp lesz,
segíteni fog az embereken, az elesetteken,
és mindent csakis egy jobb világért tesz.
