május 2020 - 3 / 5 oldal - Kiss Gyula versei

A Remény halála

Egykor megszületett a Remény,

nem tudva, hogy az élet milyen

rideg, s kemény.

Megtanult járni, két lábra állni.

Igyekezett, figyelt, s nem akart

sokáig várni.

Mosolygott, vidáman játszott,

könnyed pajkossággal tanult,

pedig még alig látszott.

Később kitartóan küzdött tovább,

megismerte az embereket, örült,

s vidáman indult odább.

Felnőve visszatért. Biztatta őket,

a terhekbe belefáradt férfiakat

és kimerült nőket.

Ő volt a segítő, a harcos Remény.

Nem volt dölyfös, gőgös, kapzsi,

sőt igencsak szerény.

Fáradozásai hiába valóak voltak.

Az emberek között töltött évei

a csalódásról szóltak.

Becsapták, sokszor semmibe vették.

Mindezt hitványul, önzően, aljasul

s gonoszan tették.

Összetört a szíve, megsérült a lelke,

fájt, hogy a semmiért küzdött

és bújában a halálát lelte.

Vihar dúl a lelkemben, mikor igazságtalanságot látok,
van belőle bőven, hisz gyorsan terjed, mint egy átok.
Nehéz küzdeni ellene, sajnos van utánpótlása bőven,
legyőzni pedig nehéz, harcolhatok akármilyen bőszen.
A többség csak vár a jóra, lustán és félelemmel telve,
bár szeretne jobb életet, küzdeni érte mégsem merne.
Vihar dúl a lelkemben, hibáiból az emberiség nem tanul,
másra hárítaná a felelősséget, miközben sunyin meglapul.
Nehéz a helyzet, a reményekért tenni kell, akár erőn felül,
akkor talán jobb lehet minden, a vihar pedig végleg elül.

A szakadék szélén

Szakadék szélén táncol a világ,

vészterhes, gonosz idők járnak,

nem csillapodnak a hazug viták,

a sötétség árnyai reánk szállnak.

Karanténba zárták a világ népeit,

elhallgatva a valós, igaz tényeket,

manipulálva az emberiség génjeit,

csökkentik a létszámot és éveket.

Míg be vannak zárva, épül a vég,

a káros sugárzás mindenhol száll,

ellene tenni kellett volna már rég,

mások segítségére bárki hiába vár.

A bolygót folyamatosan mérgezik,

minden növényt, állatot, s embert,

a családokat rombolják, szétszedik,

szennyezik a szárazföldet, tengert.

Cenzúrázzák a józanság szavait,

elhallgattatják, ki nem hódol be,

elvették, elveszik a mások javait,

aki ellenáll, az életéről mond le.

Orwelli időket vezetnek be hamar,

hol nincs elbújás, vagy kegyelem,

elképzelésük totális uralmat takar,

ahol egy dolog számít, a fegyelem.

Új és újabb betegségek jönnek elő,

a gyógyszeripar hatalmasat kaszál,

velük van a pénz, a hatalom és erő,

a köznépnek csupán egy jár, a halál.

A szabadság látszata is megszűnik,

a háttér nyíltan megmutatja magát,

a demokrácia mindörökre eltűnik,

többé senki nem hallathatja szavát.

A sors végzete

Mindent és mindenkit ural a sors,

elkábít, elámít, s igencsak gyors.

Elbutít ha kell, s nyomorba dönt,

bármikor szennyel jól nyakon önt.

Önhitt vigyorral arcán tapos beléd,

mindenféle hazugságot hajít feléd.

Birkaként a végzeted felé terelget,

ha kell ellened fordítja a szerelmed.

Megkeseríti majd minden napodat,

a füledbe dúdolja kedvenc dalodat.

Elhiszed, hogy reád talált a remény,

pedig mi rád vár, az aztán kemény.

Gúnyos kacajjal az arcodba vihog,

tőle a dicséret nem más, csak szitok.

Kéjes gyönyörrel tipor bele a sárba,

hiába sóhajtozol megmentőre várva.

Magadnak kell szembeszállni vele,

a szíved bátor kitartással legyen tele.

Ha jól küzdesz, legyőzheted végleg,

akkor nem másé, övé lesz a végzet.

Lehunyt szemek

Felhők gyűlnek az égen,

erősödik a sötétség szele,

alant kavarog a mélyben,

a levegő már tele van vele.

Ellep mindent gyilkos pora,

marja a torkot és a szemet,

mintha nem múlna el soha,

ez így még meddig mehet?

Halálos erővel sújt le majd,

nem kímélve élőt és holtat,

nem hoz mást, csupán bajt,

eltörölve az eddigi múltat.

A szemek nem akarják látni,

remélik ez csak rossz álom,

lehunyva kívánják kivárni,

nehogy a vég nagyon fájjon.

Önámítva áltatják magukat,

csupán fel kellene nyílniuk,

megoldhatnák önnön bajukat,

a látásukban kellene bízniuk.

A remény évszaka

Szürke nappalok, sötét éjszakák,

nem igen kedveljük az elmúlás

évszakát.

Hideg, borzongás, szél és hó,

sokak számára nincs ebben

semmi jó.

Térdig érő latyak, felsózott utca,

az ember tudásából csak ennyire

futja?

Stresszes időszak, búskomor napok,

áhítozik minden lélek: valami jobbat

mikor kapok?

Rügyfakadás, napfény és virágok,

méhzümmögés, s tavaszi szellő járja

át a világot.

Bárányfelhők illannak tova az égen,

s útjukon haladva, vígan cikáznak

szépen.

Legyen a tél akármilyen rideg, s kemény,

tavasszal új élet kél, s szebb lesz minden

remény.

Félelem

Reggel felkelt a Félelem,

amely egy valódi lételem.

Körülnézett, majd ásított,

szórakoztató napot áhított.

Útnak indult és szétnézett,

minden ablakon benézett.

Mindenfelé önmagát látta,

ezt persze kicsit sem bánta.

Számtalan változatban élt,

nyugodtan feküdt és kélt.

Számba vette saját tetteit,

s mérlegelte remek terveit.

Frászt hozni bárkire, ki él,

aki hiszi, hogy sohasem fél.

Majd megtanítja mi az élet,

hisz halandó az összes lélek.

Félhetnek bátran mindenütt,

hiszen Ő maradt a mindenük.

Félsz a mától, az adósságtól,

az összes ismert hatóságtól.

A betegségtől, a fájdalomtól,

el nem maradó szánalomtól.

A számlák jöttétől, s a bértől,

a fájó sebekből kifolyó vértől.

A szerelemtől, kínzó bánattól,

megfosztva a végső támasztól.

A csalódástól és a becsapástól,

gyötrelmek okozta behatástól.

Mindentől, legyen az bármi,

neki nem kell a kaput kitárni.

Jelen van bármikor, s bárhol,

most itt van, máskor máshol.

Végre nyugodni készül a Nap,

a Félelem új reményeket kap.

Boldogan tér pihenőre az éjjel,

holnap megújulva néz széjjel.

Sötét ármány

Sötét ármány uralja a Földet,

bepiszkítva az összes zöldet.

Gonosz szándéka egyre árad,

sunyi aljassága sosem fárad.

Eltipor mindent, mi szép és jó,

számára a cukor is csupán só.

Elferdíti a legszebb meséket,

az undorról sző újfent regéket.

Dicsőíti a mocskot, a szennyet,

letagadja a kék égről a mennyet.

Uralma terjed, mossa az agyakat,

támogatja a betolakodó vadakat.

Ritkítani kívánja az életet magát,

közben elveszi mindennek a javát.

A józan ész a világ végére szorul,

a remény fénye örök sötétbe borul.

Az új remény

Mint tisztán csillogó patak

nyugtatnak az igaz szavak.

Hazugság, sértés, sérelem,

átlát mindenen az értelem.

Rosszindulat, pletykák sora,

belep mindent az idő pora.

Elfelejtődik a bú, s a bánat,

a vigasz magára nem várat.

Ismét felragyog az új remény,

csillogó páncélja igen kemény.

Nem vághatja át már semmi,

magától tudja mit kell tenni.

Áthatja a szeretet, a tiszta szív,

mely lángol, s újból visszahív.

Üstökösként száll fent az égen,

megtalálja az útját a sötét éjben.

Maszkabál

Jó ideje, hogy áll már a bál,

s mindenki egy ritmusra jár.

A Globál Bend adja a zenét,

nem véletlenül kapta nevét.

Mindig is a háttérből játszik,

arcuk fényben sosem látszik.

Kötelező tananyag kottájuk,

senki nem szólhat hozzájuk.

Aki az ütemükre nem járja,

az nagy eséllyel megbánja.

Mindegy mily sértő e zene,

a hallás nem a tánc feltétele.

A táncosokat maszk takarja,

bár legtöbbjüket ez zavarja.

Hazug álarc biz valamennyi,

szeretnének már hazamenni.

Ám nincsen vége a zenének,

tovább kínlódnak szegények.

A maszkjuk nem segít nekik,

legyenek ők bármily zsenik.

A zenészek a világot akarják,

s érte táncosaikat kifacsarják.

Azok sajnos már alig állnak,

mégis az új kottákra várnak.

Amíg álarcukat le nem vetik,

addig a háttér akaratát teszik.

A bálnak akkor jön el a vége,

mikor a földre csapják végre.

h	K	s	c	p	s	v
				1	2	3
4	5	6	7	8	9	10
11	12	13	14	15	16	17
18	19	20	21	22	23	24
25	26	27	28	29	30	31