Létrejött egy pazar, s csodás Rózsabokor,
amelyen a szépség és a nyugalom honol.
Végtelen számú társa közelebb, s távol,
élte saját életét a végtelenségben, bárhol.
Egyszer azonban kialakultak rajta a tetvek,
elárasztották mindenféle mocskos szennyek.
Élősködtek rajta, szívták az életadó „vérét”
miközben gyarapították az elnyomók népét.
Fájt ez a Rózsának, nem érezte jól magát,
s megpróbálta ellátni valamennyiük baját.
Nem nagy sikerrel. Tüskéi nőttek, de hiába,
segélykérő hangja nem jutott távoli világba.
A tetvek eközben szaporodtak irdatlan méretben,
holott tudták, hogy ez a világ véges. Lélekben.
Ám nem törődtek vele, legyen az más gondja!
Ne tömjék magukat? Nekik azt senki ne mondja!
A Rózsa megpróbálta lerázni őket a szélben,
nem ment, már csak egyben bízhatott, a télben.
A tetű népség tudatáig nem jutott el semmi,
ők „csak” a rózsán akartak uralkodni. Ennyi.
A hízott tetvek elfoglalták a levelek nagy részét,
ezzel a levélvégekre szorították népük jó részét.
Elpusztult a csodaszép Rózsa! Nem bírta tovább!
A tetvek is belehaltak, innen nem juthattak odább.
