vég Archívum - 15 / 21 oldal

Egyszer véget ér az út

Egyszer véget ér az út, az életünknek az útja,

ám a vég előtt számot kell majd adnunk,

s felsejlik bennünk önmagunk múltja.

A múlt, melyben volt öröm, bánat, s szeretet,

voltak vágyak, álmok, izzó szerelmek,

s a sors osztott ki minden szerepet.

Akadtak nehéz napok, nagyon keserű percek,

ugyanakkor boldog pillanatok adtak erőt,

és sokszor nem alakultak jól a tervek.

Kemény próbák, igazi barátságok, remények,

elhibázott döntések, beteges időszakok,

s olykor harag, máskor szeszélyek.

Egyszer véget ér az út és eltávozunk messze,

csatlakozunk majd megannyi elődünkhöz,

miután leszáll reánk, az örök éj leple.

Folyamatosan csöpögtetik

Folyamatosan, gonoszul csöpögtetik a mérget,

nincs megállás, a cél a végső elpusztítás,

s kegyelmet soha, senki nem kérhet.

Mindenáron keresztül akarják vinni a tervüket,

s megszerezni maguknak az egész bolygót,

eladva a sátánnak a sötét lelküket.

Az emberiség nyűg a számukra, nem kellenek,

hiszik, hogy ők mindenki fölött uralkodnak,

mindig új és újabb ármányba kezdenek.

Kezükben a világ pénze, de sajna az sem elég,

nekik kell a világűr, sőt az egész galaxis,

utánuk még a világegyetem is felég.

Eltüntetnek minden jót, a jövő nem is létezhet,

számukra alakult ki az élet, nekik süt a Nap,

s övéké kizárólag valamennyi lélegzet.

Folyamatosan csöpögtetik a mérgező szavakat,

és ha az emberiség nem tér magához végre,

mielőtt végük, elveszik minden javukat.

Díszcsomagban tálalják elénk

Díszcsomagban tálalják elénk a sok mocskot,

s amíg nem bogozzuk ki a selyemzsinórt,

nem láthatjuk meg a rengeteg gondot.

A dobozban több kisebb doboz, bennük a vég,

a sötét jövő, s a jól megtervezett ármányok,

ott lapulnak már nagyon-nagyon rég.

Arra várnak csendben, hogy kijussanak végre,

s rászabadulhassanak majd az egész világra,

addig, míg az emberek nem térnek észre.

Díszcsomagban tálalják elénk biz a halálunk,

a feladók remegve várják a kicsomagolást,

s végünk is lesz, ha a sorba beállunk.

Az Ész és az Értelem

Az Ész és az Értelem útnak indult egy napon,

gondolták megkeresik a jó megoldást,

és igyekeztek is ezért oly nagyon.

Végigjárták a világnak bugyrait és segítettek,

találkoztak az Elmével is egy délután,

és kis pihenő után, erőt merítettek.

Azután folytatták az útjukat a tudás irányába,

a homály leküzdése lett a fő céljuk,

s így kerültek a sötét világába.

Ott félvakon csak tapogatóztak, s nem láttak,

a szemük lassan szokta csak a helyet,

épp ezért a menekülésre vágytak.

Azonban már késő volt, a mocsárba kerültek,

érezték, hogy egyre inkább süllyedtek,

és lassan a legaljára merültek.

Levegő után kapkodtak, de csak fuldokoltak,

s kínjaikban felmerültek a régi szép idők,

a mostanitól bizony undorodtak.

Az Ész és az Értelem érezte, hogy itt a vége,

s innen nem lehet kiszabadulni könnyen,

ám úgy döntöttek, harcolnak végre.

Készül a valótlanság hálója

Készül a valótlanság hálója, szövik a kövér pókok,

a hálójuk ezüstösen csillog a napfényben,

s megszégyenít minden drótot.

Erősebb, mint bármelyik acél és elszakítani nehéz,

magához vonzza a rovarok, bogarak tömegét,

s vége annak, amelyik ide benéz.

A pókok régóta dolgoznak rajta, s hamarosan kész,

ez lesz a gyilkos mesterművük, a végzet helye,

a rovarok népe számára maga a vész.

Készül a valótlanság hálója, mely nehezen szakad,

ám ha a túl sok áldozat súlya mégis széttépné,

a hálót készítők csapata éhen marad.

Mielőtt végleg elmegyünk

Mielőtt végleg elmegyünk, elmerengünk a tetteinken,

feldereng előttünk a múlt, s a szép emlékek sora,

amelyek örök nyomot hagytak a lelkeinkben.

Felidéződnek a gyermekkor játékos évei, a vidámság,

mikor felhőtlenül lehetett játszani, gondok nélkül,

s még véletlenül sem bukkant fel a sivárság.

Jöttek az iskolás évek, majd átléptünk a felnőtt korba,

kezdtük belátni, hogy nem minden van aranyból,

mégis be kellett állni a hosszú, s tömött sorba.

Érzelmeink hullámvasútként emelkedtek, s zuhantak,

a hormonok működtek és elért minket a szerelem,

ahol egyszerűen nem maradt hely a tudatnak.

Telt-múlt az idő, s energiánkat lekötötte a sok munka,

kezdtünk már mindenbe belefáradni, elegünk lett,

ráébredtünk, ez lesz mindőnknek a jussa.

Mielőtt végleg elmegyünk, végigsimítjuk az arcunkat,

s néma könnycseppek indulnak hosszú útjukra,

miközben megvívjuk az utolsó harcunkat.

A vég óráiban

A vég óráiban végre kezd tisztulni a kép,

sajnos kissé későn ébredt a tömeg, a nép.

Immár rabokként élnek, s nem szabadon,

fennakadtak a mérgező, hazug szavakon.

Eljátszották a lehetőséget, mikor az volt,

és elkéstek, amikor a végzet kürtje szólt.

A javaikat már elvették, családjuk nincs,

és számukra a levegővétel is nagy kincs.

A vég óráiban az élet az utolsókat rúgja,

és tanácsait a megmaradtak fülébe súgja.

Összefogás nélkül nem vár, csak a halál,

ám ki keményen küzd, új reményre talál.

Túlterhelten

Túlterhelten az emberek nem gondolkoznak,

energiáikat az ébren maradásra fordítják,

és sok másról nem is gondoskodnak.

Nem figyelnek arra sem, mi köröttük alakul,

hiszen jóhiszeműen elhisznek mindent,

s ragaszkodnak a múlthoz makacsul.

Fel sem fogják, a múltjuk nem térhet vissza,

eltűrnek bármit, bármilyen hazugságot,

s nem nyílik a zsebükben a bicska.

Sokuk képtelen megérteni, innen nincs kiút,

s hiába reménykednek, az életükre törnek,

akkor lesz vége, ha mindőjük kimúlt.

Túlterhelten az emberek sajna fejet hajtanak,

s miközben élő zombiként járják útjukat,

a háttérben a gyilkos tervek zajlanak.

Juhok a farkasok előtt

Juhok a farkasok előtt. Ez egy festmény a falon.

Nagyon élethű, s igazán valóságosnak tűnik,

a mondanivalója pedig életszerű nagyon.

A nyáj engedelmesen bégetve bólogat bódultan,

s szinte meghipnotizáltan bámulnak előre,

mindnyájan a ragadozók felé fordultan.

Azok kajánul vicsorogva morognak a nyáj felé,

ezzel félelemben tartva azt a rengeteg birkát,

s egymás után hurcolják őket a vezérük elé.

Ott aztán széttépik mindet, s a farkasok esznek,

vértől ragyog valamennyi fűszál a zöld réten,

az ordasok pedig szép kövérek lesznek.

Juhok a farkasok előtt. A képről sugárzik a vég.

Az emberek is hasonló sors felé haladnak,

ám sokuknak ez nem világos még.

A vég küszöbén

A vég küszöbén kezd éledni a tudat, az elme,

s akkor kezdi érezni, hogy jól becsapták,

és megérinti az elmúlásnak a selyme.

Ez a selyem kellemes tapintású, lágy, s tiszta,

nem sérti fel a bőrt, nem okoz új sebeket,

s nem engedi a rosszat sohasem vissza.

Rossz nélkül nem is lenne olyan sötét a világ,

békében élhetne az emberiség egymással,

s bizony feleslegesek lennének a viták.

A vég küszöbén villan a fény, s nincs tovább,

minden lélek tovaszáll az időtlen időkbe,

és onnantól bizony már nincs odább.

h	K	s	c	p	s	v
					1	2
3	4	5	6	7	8	9
10	11	12	13	14	15	16
17	18	19	20	21	22	23
24	25	26	27	28	29	30
31