Saját alkotásaim
Mikor áhítozik egy lélek a másik után, izzón epekedve,
s féltőn rajta tartja a szemeit, kissé féltékenyen,
úgy érzi, hogy készen áll a szerelemre.
Mikor áhítozik egy lélek a másik után oly határtalanul,
s ugyanakkor a csalódástól tartva, igen óvatosan,
sokszor mereng magában, tanácstalanul.
Ki ne vágyna szeretetre, nyugalomra és boldogságra,
szerelemre, meghittségre, sok-sok nevetésre,
egészségre, nem rengeteg orvosságra?
Ki ne vágyna egy békésebb és csodálatosabb világra,
egy sokkalta élhetőbb életre, több megértésre,
s arra, hogy minden menjen a jó irányba?
Tűzben ég a lélek, miközben önnön vágyai perzselik,
s lassacskán hamuvá válik az emésztő tűztől,
miközben a reményeit szépen elveszik.
Tűzben ég a lélek, s a fájdalmát belekiáltja a világba,
igyekszik megszabadulni a pokoli forróságtól,
próbálkozik is keményen, ámde hiába.
Megannyi álom rejtőzködik a szívünknek mélyén,
és megannyi vágy kalandozik a lelkünkben,
reményt sugallva, a fantáziánk révén.
Megannyi álom színesíti a szürke hétköznapokat,
és teszi elfogadhatóvá az elfogadhatatlant is,
megszépítve, az amúgy sötét pillanatokat.
Mindenki vágyik valamire, boldogságra, jóra, szépre,
s arról álmodik, hogy egyszer el is éri mindezt,
csak a szerencse mellé állna már végre.
Mindenki vágyik valamire, sikerre, felhőtlen örömre,
igaz szeretetre, szerelemre, s egy jobb világra,
amelyben békességben élhetne örökre.
Az álmodozások világa egy jobb, szabadabb világ,
ahol bárányfelhők siklanak az ég kék tengerén,
s ahol a Napra mosolyog a rengeteg virág.
Egy hely, amelyben a csodás mesék életre kelnek,
a békesség, a szeretet és az igaz szerelem örök,
és a vágyakozók is mind a párjukra lelnek.
Az álmodozások világa mindenféle csodára képes,
a lelkek szabadon suhannak a galaxisok között,
s az ember végre úgy érzi, bármire képes.
Mindenki a csúcsra vágyik, hogy a legjobb legyen,
s arról álmodik, kivívja mások tiszteletét,
mert bizony a most számít, a jelen.
Az álmok tengerén szakadatlan hajóznak a vágyak,
s mint a mesékben, a fantáziák világában,
mindig újabb kihívásokra találnak.
Mindenki a csúcsra vágyik, lehet öreg, vagy fiatal,
ám ez csak igen keveseknek adatik meg,
és legtöbbeknek elmarad a diadal.
Mindenki a saját sorsának legfőbb gyilkosa,
öntudatlanul árthat a legszebb álmainak,
s ezáltal a rosszakaróinak a cinkosa.
Kiadja magát mások akaratának, kényének,
és elárulja önnön legtitkosabb vágyait,
pofont adva a legbensőbb énjének.
Nem érti a mérgező szavak valódi lényegét,
rettegve néz a lelke érzékeny mélyére,
és elősegíti a vesztét, a végzetét.
Mosollyal leplezi a zavarát, s a gyengeségét,
nem ismeri el a benne lakó szenvedélyt,
s mindenkor tagadja a szenvedését.
Mindenki a csodát reméli, ám nem tesz érte,
s hiába cirógatja meg a remény szellője,
ha úgy érzi végül, nem ezt kérte.
Ha megkaphatnánk, amit szeretnénk, az csodás lenne,
szárnyalhatna a szívünk és a lelkünk is egyaránt,
s a sorsunk azontúl csakis jó irányba menne.
Boldogak lennének a napok, nyugodt minden pillanat,
örömteli valamennyi történés, oly békések az órák,
és nem foszlanának szét az álmok egy perc alatt.
Ha megkaphatnánk, amit szeretnénk, az elég is volna,
már nem kellene mindennap az életünkért küzdeni,
hiszen a világ csak a jóról és a szépről szólna.
A bizonytalanságba zárt lélek folyton rettegésben él,
és soha nem lehet biztos önmaga reakcióiban,
hiszen mindig valamiféle csalódástól fél.
Nem meri felfedni a hőn áhított vágyait, s az álmait,
bevallani a legbelül rejtőző érzéseit, érzelmeit,
és nem tudja lebontani a félelmének gátjait.
A bizonytalanságba zárt lélek varázsra, csodára vár,
folyamatosan epekedik valami elérhetetlen után,
és éjjelente az óhajok titkos ösvényén jár.
