Saját alkotásaim
Madarak éneke hallik messze a határban,
s lágy szellő cirógatja a virágszirmokat,
a tavasz tündére nincs már magában.
Rövid pihenője után örömmel tért vissza,
s mosolyogva lépked a kizöldellő réten,
vidám, hiszen a szíve és a lelke tiszta.
Madarak éneke hallik, újraéled a remény,
s miközben sürög az élet apraja-nagyja,
bárányfelhők úsznak március egén.
Dalolnak a madarak, a tavasz fénye ragyog,
a természet újra felveszi a zöld ruháját,
és nem sokáig lesznek már fagyok.
Dalolnak a madarak, az élet is magára talál,
s miközben ébredezik a hosszú álmából,
újfent magára talál a vidék, a határ.
Új rügy fakad egy már halottnak tűnt ágon,
még gyengécske, kicsi és alig látható,
ám kifejlődve szép lesz a nyáron.
A haldokló növény eme rügyben él tovább,
neki adja át az erejét, a tapasztalatait,
és innen a szél sem viszi odább.
A reménytelenségből képződött ez a hajtás,
amely egészséges és egyre erősödik,
jót tett neki a rövid téli alvás.
Új rügy fakad, s a jövő reményét hordozza,
megmutatja, hogy az életösztön óriási,
s míg él, a természet gondozza.
Az élet nem adja fel, újra és újra talpra áll,
s legyen bármekkora nyomás alatt is,
harcol, nem pedig a csodára vár.
Mint a mondabeli főnixmadár új életre kel,
s hiába pusztítják háborúk, vagy mérgek,
végezetül újfent és ismét csak nyer.
Az élet nem adja fel, sem most, sem soha,
s bármennyire is igyekszenek megtörni,
neki a végtelenben is marad nyoma.
A mély sötét mélyén néhány apró fény lobban,
s parányi gyémántként csillognak szerte,
az erejük növekszik, egyre jobban.
Erősen fúj a szél, s szétviszi kicsiny lángjaikat,
azok pedig nem alszanak el egy percre sem,
sőt, a szél életre kelti alvó társaikat.
Egyre több helyen gyúlnak új és újabb lángok,
s bár a vihar igyekszik eloltani az összeset,
nem tudja lelassítani a fénylő táncot.
A mély sötét mélyén főnixként éled újjá a tűz,
és vele együtt visszatér a bujdokló remény,
párosuk minden sötétséget a pokolba űz.
