szabadságharc Archívum - Kiss Gyula versei

Az idők kezdete óta dúl

Az idők kezdete óta dúl,

a végtelen háborúk sora,

a kizsákmányolás sajnos,

állandó, nem áll le soha.

A szabadságáért népünk,

rengeteg vérrel küzdött,

a történelem folyamán,

mégis másoktól függött.

1848–49. hős idők voltak,

s felcsillant egy új remény,

az elnyomó hatalom ellen,

lázadt a gazdag, s szegény.

Véres csaták folyamában,

kemény harcokat vívtak,

halálig küzdöttek sokszor,

végül mégis sokan sírtak.

Sírtak, mert elbuktak végül,

Kossuth álma vérbe fulladt,

hazánk a bosszútól vérzett,

a tűz ki mégsem szunnyadt.

A szabadság vágya most is ég,

a földünket idegenek akarják,

özönlik a sötét, bűzös mocsok,

ha ezt hagyjuk, el is ragadják.

Mennyit ér az a nép

Mennyit ér az a nép, mely összefogni képtelen,

amely önmagát pusztítja, s belülről rohad,

melynek a sorsa sosem volt vértelen?

Amely fejet hajt idegen uralom előtt bármikor,

amelyet nem a hazaszeretet, a szív vezérel,

és amelyik folyamatosan csak pánikol?

Amelyik véres pénzért behódol, árulóvá válva,

és megtagadja a gyökereit, a dicső múltját,

s amelyiket könnyen taposnak a sárba?

Amelyiknek már szégyen az egykori nagysága,

amely kicsi akar lenni, csak, hogy élhessen,

s melyiket torzzá tesz a gyűlölet vaksága?

Amelyik ahelyett, hogy példát venne elődeitől,

és fennen hirdetné az 1848.-49. ragyogását,

csak részesülni akar árulása előnyeiből?

Melynek nem a haza a fontos, nem a becsület,

nem Petőfi, Kossuth, és nem a szabadsága,

melynek a saját földje csupán terület?

Melynek egy része uszít, hergel, a másik ellen,

és megtesz bármit a félelem fenntartásáért,

s amelyikből kihalóban a harci szellem?

Mennyit ér az a nép, amely nem küzd magáért,

amely tétlenül nézi, hogy a porig lealázzák,

s nem áll össze egy nemzetté, a javáért?

Egy nemzet sorsát eldöntheti

Egy nemzet sorsát eldöntheti, hol tartja az eszét,

van-e bátorsága megküzdeni a szabadságáért,

s mi jellemzi, a fényes kard, vagy a szemét.

Képes-e a hazájáért vészterhes időkben harcolni,

és egy emberként összefogva csatába indulni,

vagy fejet hajt, s akkor meg fogják sarcolni.

Képes-e félretenni a nézeteltéréseket, a haragot,

az egyéni sértettséget, dacot és a büszkeséget,

s odaadni a lelkéből, a szívéből egy darabot.

1848. március 15-én erre képessé vált a magyar,

a szabadság utáni vágy beragyogta a kék eget,

s mindőjük kardot kötött az oldalára hamar.

Petőfi Sándor és a márciusi ifjak kiálltak bátran,

szembeszálltak a zsarnokokkal, elnyomókkal,

s Magyarhon népe velük tartott e csatában.

Kitört a szabadságharc, fennen lobogott a zászló,

a piros-fehér-zöld szín ott volt már mindenütt,

most az elnyomottak tömegéből lett a vádló.

Kossuth Lajos hívó szavára hazatértek a katonák,

a huszárokat szólította a vér és a hazaszeretet,

s nem állította meg őket a félelem, babonák.

1848.-49. dicsőségét az emlékezet nem feledheti,

nem feledheti az áldozatokat, a vért, a hűséget,

és a magyar szabadságvágyat nem temetheti.

Egy nemzet sorsát eldöntheti, miért él, miért hal,

mi a fontos a számára és van-e benne becsület,

amelyik népben ilyen nincs, az biztosan kihal.

1848-ban a szabadságért folyt a harc

1848-ban a szabadságért folyt a harc, most az életért,

sajnos újabban az életben maradásunk lett a tét,

és ez nem megvehető, semmi pénzekért.

Aki élni akar, annak küzdeni kell, ha muszáj, halálig,

és nem szabad engedni, megalkudni, s feladni,

bizony el kell menni, a legvégső határig.

1848-ban a szabadságért folyt a harc, ami igen drága,

ha a mai ember nem akar szolga, s kutya lenni,

nem hagyhatja, hogy beletiporják a sárba.

Az igaz magyar szív

Az igaz magyar szív erősen dobban,

mikor felidéződik a dicsőséges múlt,

s a szabadság vágya ma is parázslik,

még ha a küzdelem biza vérbe is fúlt.

Annak idején kardot vont a nemzet,

s az elnyomók ellen csatasorba állt,

március 15-én a parázs lángra gyúlt,

tetteik híre azóta apáról fiúra szállt.

Kossuth, Petőfi, s oly sok hazánkfia,

bátran küzdöttek vált a válnak vetve,

s dicső hadjáratban ünnepelt a haza,

az emlékük sohasem lesz eltemetve.

Az igaz magyar szív fennen ragyog,

hiába tiporják folyvást a zsarnokok,

a rabláncainktól meg kell szabadulni,

hogy rólunk is írhassanak a dalnokok.

A világháború utáni idők

A világháború utáni idők bizony nehezek voltak,

a hiteles krónikák a szovjet elnyomásról szóltak.

A sztálinizmus réme biz eluralkodott hazánkban,

csupán félelem és rettegés volt minden határban.

Nagy szegénység, nélkülözés, hazugság és bánat,

a nép érezte magán, hogy mindez mennyire fájhat.

Változást követeltek, s feléledt a szabadság vágya.

Életre keltek a remények, egy jobb világra várva.

Munkatábor, kivégzések, terror. Elegük lett belőle.

Nem érdekelte őket, hogy a világ mit gondol felőle.

Kivágott, tépett magyar zászlók, fellelkesült tömeg,

szemben állt velük az MDP és a sok szovjet löveg.

Nyugatról segítséget ígértek, de hazudtak nekünk,

hiszen mikor kellett, nem küzdöttek együtt velünk.

A forradalmat hagyták sárba tiporni, vérbe fojtani.

Vajon miért kellett a magyart hazugul „beoltani”?

Magyarhon népe a szabadságharcát vívta magában,

s becsapva, cserbenhagyva küzdött a saját bajában.

Vesztettek, ám történelmet írtak. Emlékük ma is él,

s ha úgy hozza a szükség, a forradalom új életre kél.

h	K	s	c	p	s	v
		1	2	3	4	5
6	7	8	9	10	11	12
13	14	15	16	17	18	19
20	21	22	23	24	25	26
27	28	29	30