Saját alkotásaim
Remény nélkül egyre elviselhetetlenebb az élet,
egyre kilátástalanabbak a mindennapok,
s egyre összetörtebb a sok lélek.
Ez a világ a gonoszok világa, s nem tűri a fényt,
kiirtásra kerül minden, ami valaha jó volt,
nem kímélve semmiféle lényt.
Az állandósult rettegés és a félelem nem enged,
nincs sajnálat, ahogyan emberség sincsen,
s felnőtt, gyerek egyaránt szenved.
Remény nélkül elvesznek az álmok, s a vágyak,
megkeserednek az érzelmek, a szerelmek,
és a sóhajok a semmibe szállnak.
Amikor a lélek belefárad, a test is hamar feladja,
leépül, megbetegszik, s teljesen ronccsá lesz,
mielőtt önmagát a halálnak megadja.
Addig azonban számtalan kín és fájdalom gyötri,
hihetetlen gyötrelmek színesítik a végső utat,
s mindezek elől képtelenség elszökni.
Amikor a lélek belefárad, fájlalja azt is, hogy élt,
hiszen vajmi kevés jóban, örömben volt része,
s földi léte nagy részében csakis félt.
Mivé válik az ember tragikus körülmények között,
mikor megfeledkezik arról, hogy ki is volt rég,
s mennyi mindent hagyott maga mögött?
Mikor elfeledi a régi szép időket és egykori álmait,
s hagyja homályba veszni a kedves pillanatokat,
amik feltüzelték a lelke rejtett vágyait?
Amikor már nem igazán önmaga, s mindene sajog,
az egészségét aláásta a megszámlálhatatlan baj,
s amikor a jövője immár nem ragyog?
Mivé válik ez a világ a folytonos félelem korában,
a ridegség, kegyetlenség, érzéketlenség idején,
s marad egyáltalán valami jó a nyomában?
Mindenkinek megvan a maga terhe, ez így igaz,
megvan a saját problémája, kínja és gondja,
s ez bizony senki számára nem vigasz.
Olyan dolgokkal kell küzdeni életünk folyamán,
amelyek legtöbbje egyre kibírhatatlanabb,
s mind együtt utazunk a sors vonatán.
Elszenvedjük az igazságtalanság gyilkos voltát,
az állandó kiszolgáltatottságot, az adókat,
és közben letagadják létünk mivoltát.
Mindennap húzzuk az igát, s jobb mégsem lesz,
vajon mikor jön már rá az emberek zöme,
hogy értük a hatalom semmit nem tesz?
Mindenkinek megvan a maga terhe, ez iszonyú,
s nem úgy tűnik, hogy ennek vége lehet,
ez pedig lelkeket kiölő és szomorú.
A sóhajok hazájában bizony rengeteg a sóhaj,
nagyon sok a szenvedés, a fájó csalódás,
és a semmibe száll a számtalan óhaj.
Még napfény idején is felhők borítják az eget,
a vidám kacagás is bút, szomorúságot rejt,
és sokszor nem is szeret, aki szeret.
Könnyek patakjai patakzanak gyakorta lefelé,
és tőlük csillognak a vágyakozó szemek,
miközben a lélek elfordul befelé.
A sóhajok hazájában nem tündérálom az élet,
és sajnos ez így fog maradni mindaddig,
amíg a gonosz uralma nem ér véget.
Mi értelme az életnek, ha a szomorúság rengeteg,
s alig van benne öröm, kihalóban a szeretet,
és érzéketlenekké váltak az emberek?
Mi is a jó van abban, hogy mindenki szolga lehet,
és fejet hajtva, rabként élve nyomorult életét,
szabad akaratából semmit nem tehet?
Miért is kellene küzdeni bármiért, ha értelmetlen,
ha kiölik a lelket is az emberek sokaságából,
s ha az igazság bűn, sőt kényelmetlen?
Minek a jó szándék, ha nem párosul valódi tettel,
és nagyon sokan lassan alamizsnából élnek,
s rettegve kelnek, ha csörren a vekker?
Mi értelme az életnek, mikor a sötét gonosz az úr,
és a gyűlölet hihetetlenül elterjedt a Földön,
s mindenhol az iszonyatos harag dúl?
A lélek vívódása állandó, folyamatosan zajlik,
oly gyakori a bizonytalansága, a félelme,
s közben a tudatalatti sohasem alszik.
Megjegyez mindent, amit lát, hall, s tapasztal,
sokszor érzi úgy, hogy nem nyerhet soha,
ám ezt nem igen érezteti szavakkal.
Magát okolja amiért gyáva és nem mer lépni,
amiért érzelmei irányítják a legtöbb tettét,
s emiatt nem tud felszabadultan élni.
Amiért nem meri kifejezni a zavaros érzéseit,
s amiért szomorúan éli a mindennapjait,
nem megválaszolva önnön kérdéseit.
A lélek vívódása természetes, az életből árad,
s csakis azoknak okoz gondot, problémát,
akiknek a szívét emészti a bánat.
Siratja az eső a világot, mert a pusztulását látja,
szomorú könnyei áztatják a vérző Földet,
s az emberiség a megmentőjét várja.
Ám hiába, az nem jön el és nem is fog segíteni,
a rettegő embereknek össze kell fogniuk,
mert mindenüket el fogják veszíteni.
Összefogás és szeretet nélkül esélyük sem lehet,
eltiporja őket a sötétség gonosz hatalma,
amely hiszi, velük bármit megtehet.
Siratja az eső a világot, s felidézi a szép múltat,
mikor a békesség virágai nyíltak a mezőn,
és az éjszakák nem a félelembe nyúltak.
Érzelmek zűrzavara kíséri az utunkat végig,
s oly sokszor szenvedünk a csalódástól,
óhajaink nem hallatszanak az égig.
Sőt, senki nem hallja meg, mire is vágyunk,
nem is érzi át a szívünk heves dobogását,
s nem álmodja helyettünk az álmunk.
Önmagunkban vívjuk a harcunkat, de hiába,
és hasztalan a reménytelen küzdelmünk,
nem sok örömöt hagyunk e világra.
Érzelmek zűrzavara tartja fogva a lelkünket,
s szabadulni ettől nehéz, de lehetséges,
ha végre levetjük a kínzó terhünket.
Mikor búcsúra készül valaki, elszomorodik,
eszébe jutnak a számára fontos percek,
s hamarosan nagyon elkomolyodik.
Átjárja szívét a bánat, az érzései tombolnak,
maga sem tudja, hogy mi is lesz ezután,
s fájdalma égető percei rombolnak.
Igen gyorsan omlik össze a felépített világa,
még nem készült fel teljesen elköszönni,
és reménykedik, mégsem élt hiába.
A valóság arcul üti, nem minden szép és jó,
bizonyára maga is hibázott, nem vétlen,
és most bármi, pusztába kiáltott szó.
Átértékeli a tetteit, s a történések folyamát,
kezdi tisztán látni miket is hagyott ki,
majd kiissza a saját keserű poharát.
Mikor búcsúra készül valaki, nem önmaga,
úgy érzi, ez nem valóság, csupán álom,
s amit eddig érzett, arra nincs szava.
