A vágóhídra hajtva, vonul a sok marha,
szomorú szemekkel bólogatnak,
s hiszik, ez a karma.
Egymást tapossák, rengetegen vannak,
faruk, fejük koccan a másiknak,
helyet ki nem hagynak.
Búsan bőgnek, patáik alatt száll a por,
néha-néha egymásba öklelnek,
s olyankor fellazul a sor.
A pásztorok biz röhögnek a markukba,
már előre dörzsölik a tenyerüket,
bűzt kapva az arcukba.
Kutyáik végzik el a munkájuk nehezét,
tépik, marják a marhák combját,
betöltve a korbács szerepét.
A balgatag csorda mindezt tétlenül tűri,
pedig vannak köztük borjak is,
mindőjüket a félelem fűti.
Fűti, hiszen párolog a csatakos szőrük,
ha nem állnak hamar ellent,
ki lesz cserzve a bőrük.
Kitörhetnének, hisz rengetegen vannak,
de mind retteg, a másikra vár,
ezért inkább meghalnak.
A néhány pásztor jól keresett a csordán,
learatták a tervük gyümölcsét,
az engedelmesség folytán.
Kutyáiknak dobtak oda néhány csontot,
azok hűen nyalták csizmáik talpát,
míg ők elosztották a koncot.
A marháknak emléke sem igen maradt,
a vágóhídra hajtva elvesztek mind,
az idő már nélkülük haladt.
