Hónap: 2020. június

Idő

Másodpercek, percek, órák,

mind a végtelen útját róják.

Sebesen szállnak a széllel,

küzdenek a nyárral, s téllel.

 

Útjukat nem állhatja semmi,

mindig előre fognak menni.

Adnak örömöt, meg bánatot,

ismerik a galaktikus járatot.

 

A múlt emléke fennen lebeg,

a jelen szemeink előtt pereg.

A jövő sok kérdőjel, s talány,

az ember ehhez képest parány.

 

Idő. Sokszor kevés jut belőle,

bárki bármit gondoljon felőle.

Drágább az aranynál, pénznél,

gyorsabb az elménél, fénynél.

 

Gazdálkodni igen nehéz vele,

a zseb hiába van pénzzel tele.

Mégis elvesztegetik oly sokan,

holott a pillanat nem vár, rohan.

 

Érzéseket repít szárnyain tova,

ha hibázol sem állhat meg soha.

Érdemtelenekre pazarolni hiba,

efelől nem lehet kétség, sem vita.

pocket watch, clock, time

Változó világ

Mindig minden állandóan változik,
ahogy a jövő fodra követi a múltat,
az idő kegyetlenül erős sodrásában,
s a történések véges folyamatában,
a fontos döntések sora legtöbbször,
csupán egy szemvillanáson múlhat.

Gyakorta van, hogy ráébredünk erre,
mégis mélázunk, miközben hibázunk.
Legbelül tudjuk, hogy bizony így van,
mégis értelmetlenül tovább vitázunk.

Vágyak, s álmok nőnek a lelkünkben,
ahogyan az új friss fű sarjad a mezőn,
olyan sokszor megbántanak minket,
olyankor csak nézünk üresen, merőn.

Fájdalmunkban úgy érezzük magunkat,
akár egy ártatlan, kicsi, megtiport virág,
nem látunk szorult helyzetünkből kiutat,
hiszen ellenünk van biz az egész világ.

Idővel megnyugszunk, mint a pihenőre
készülő Nap a vöröses árnyalatú éjben,
rá is szolgált, hiszen egész nap kitartóan
rótta szokásos útját, a csillagközi térben.

Tisztul a kép, belátjuk semmi sem örök,
majd a fájdalom, a bánat is elszáll tova,
tudatában vagyunk, ez egy változó világ,
bizakodunk, a rossz nem tér vissza soha.

planet, sience fiction, fantasy world

Igazság

Az Igazság állandóan menetel,

piszokba, s mocsokba tenyerel.

Amerre csak jár rettegnek tőle,

jót nem igen gondolnak felőle.



Az Igazság kíméletlen és való,

Ő nem egy semmirekellő csaló.

Küzdelemben áll nappal és éjjel,

nem foglalkozhat vággyal, kéjjel.



Az Igazság útja igen sokszor véres,

küzdelme gyakran nehéz és rémes.

Csalók, hazugok állnak az útjában,

keresgélni próbálnak a múltjában.



Az Igazság múltja azonban tiszta,

Őt a sötétségbe nem vihetik vissza.

Hiszen onnan tört ki, mint a láva,

soha nem volt, s nem lesz gyáva.



Az Igazság ellen áll a kacér bájnak,

kitart még hogyha a húsába is vájnak.

Manipulálni próbálhatják a barátok,

számára azonban nincsenek határok.



Az Igazság becsületes, s igen gyors,

számára ezt az utat jelölte ki a sors.

Megvesztegetni, zsarolni nem lehet,

ellene még a sötét ármány sem tehet.



Az Igazság mindig fennen ragyog,

nem állhatják útját a gondok-bajok.

Páncélja tiszta, oly fényes a kardja,

sohasem ér véget az igaz utáni harca.

20150815lovag1

A remény lángja

Problémák sora, gondok, s bajok,

néha kicsik, máskor meg nagyok.

Szakadatlanul küzd a sok ember,

igazi nyugalmat azonban nem lel.



Újabb terhek és újabb csapások,

mind megannyi negatív hatások.

Kifárad a test, elborulhat az elme,

ennyi volt, többre már nem telne.



Sötét fátyolként omlik alá a bánat,

a szenvedés árja magára nem várat.

A csalódás ereje viharként tombol,

útjában lesújtva mindent lerombol.



Nevetve közeleg a kegyetlen vég,

a lélek könyörög, ne ölj meg még!

Gúnyosan kacag a kíméletlen halál,

elpusztítva mindazt amit csak talál.



A koromsötétben apró fény villan,

pici gyémántként néha megcsillan.

Növekszik ereje, s tüzesen lángol,

a gonosz tetemén a remény táncol.

wallpaper, black, dark

A káosz felé

Egykor a galaxisok mélyén,

utat tört az élet, s az értelem,

a Tejútrendszernek a szélén,

kitágulni látszott a végtelen.

 

A fény szikrája tüzet gyújtott,

fellobbant a láng, a jó, a tudás,

a sötétség erőire bíz lesújtott,

a hitványaknak maradt a futás.

 

Épült, s szépült a sivár világ,

városok és falvak jöttek létre,

a teret betöltötte a sok virág,

válaszokat kerestek a miértre.

 

A bolygót számtalan faj lakta,

színessé varázsolva a napokat,

a természet a fejlődést hagyta,

létrehozott kicsiket, nagyokat.

 

Egy ideig békében megfértek,

mindőjük tette a dolgát rendre,

szükségleteik szerint megéltek,

nőtt a tudatuk, a vágyuk egyre.

 

Ám életre kelt a gonosz ereje,

háborúk pusztítottak a Földön,

folyton harcolt a fény serege,

vér szaga terjengett a zöldön.

 

Manipulációk, s halálos tervek,

háttérbeli szándékok sokasága,

a fénynek ásott gyilkos vermek,

méreg az értelemnek poharába.

 

A véreskezűeknek ez sem elég,

mocskot öntenek a szépre, jóra,

a fekete szutyokban bármi elég,

elpusztul benne fauna és flóra.

 

A világot kényszerítenék térdre,

elsorvasztanák ki ellenáll nekik,

senki sem nézhet most már félre,

ha megteszi, ez a világ elveszik.

devil, chaos, demon

A szomorú Nap

Ébredezett a Nap keleten,

álmatagon nagyot ásított,

arca szerepel több leleten,

jobbra nem is számított.

 

Harmattal frissítette magát,

vidáman felfelé szökkent,

szépséggel töltötte a hasát,

kíváncsisága nem csökkent.

 

A szépség alant tárult elé,

dús mezők, illatos virágok,

méhek, sasok szálltak felé,

csodásnak látta eme világot.

 

Mosolyogva folytatta útját,

az állatok menetét követte,

felidézte ifjúságát és múltját,

kenyere javát immár megette.

 

Bárányfelhők legeltek körötte,

patakok, tavak vize csillámlott,

az élővilág pihenni tért mögötte,

nyugat felé dörgött és villámlott.

 

A vidéket igen sötét vihar dúlta,

gaz lepte be a termékeny talajt,

régi rétjét a posvány felülmúlta,

némává téve az életteli kacajt.

 

Ezt látva a Nap szomorúvá vált,

magába fordulva vörösen izzott,

mindaz mit látott igencsak fájt,

bizodalma e világban megingott.

sun, clouds, sky

Vajon számít?

Köd fátyolán át látszik a múlt,

a történések folyamata és sora,

visszatekintve már nem is rút,

azonban nem jöhet vissza soha.



Lehet hinni azt, hogy más lesz,

bízni abban mi csak lehetetlen,

az egyén gyakorta rosszat tesz,

sokszor érzi is, hogy tehetetlen.



Sajna mégsem képes változtatni,

hiszen Ő a legjobb, Ő az ember,

könnyebb másokat kárhoztatni,

vívódásában nyugalmat nem lel.



S nem is fog, amíg be nem látja,

ugyanoly sebezhető, mint bárki,

álmában az egyre jobbat várja,

közben nem szereti a véget látni.



Az pedig eljön akarja, vagy sem,

senki nem tud elfutni a sorsa elöl,

lehet legalul, vagy magasan fenn,

vajon számít, ki mit gondol efelől?

dawn trees through the fog, winter, tree

Az idő markában

Apró magvak, hajtások, növények,

fák, bokrok, cserjék és sövények.

Mindegyikük a napfényre vágyik,

még ha a földből ki alig is látszik.



Az őket éltető talajba kapaszkodnak,

minden centiméterhez ragaszkodnak.

Hiszen az az övék, az ő éltető honuk,

függetlenül attól, mennyi is a koruk.



Változatos állatvilág, picik és nagyok,

egysejtűek, hüllők, kétéltűek és sasok.

Kérődzők, patások, s erős ragadozók,

halak, halevők, tetemekből falatozók.



Valamennyien védik a saját vérüket,

utódaikért feláldozzák önnön létüket.

Harc nélkül nem adják meg magukat,

míg az ellenfél fel nem tépi a hasukat.



Harcolnak egyedül, többen, falkában,

a végzet ott lohol mindőjük sarkában.

A gyenge elbukik, ha ellátják a baját,

a fehér faj miért nem védi meg magát?

waterfall, jungle, cliff

„Kedvencünk” a szúnyog

Szúnyog Szibilla vérimádó lévén,

látta a hirdetést a Szúnyog tévén.

Vér kapható azonnal és gyorsan,

nem kell érte órákig állni sorban.



Elég elrepülni a kis kertekbe este,

mikor ruhátlan az emberek teste.

Amíg a gazda locsol, vagy kapál,

a szúnyognép gondtalanul zabál.



Nőstény szúnyogunk beleéli magát,

siet, hogy ellássa az emberek baját.

Íme egy kert! A tulaj izzadt, fáradt,

röpül, beleszúr, kortyol vagy százat.



Az ember csapkod, jajgat, szenved,

s Szibilla zümmögi: Ide a nedved!

Vért akarok biz gyorsan, s azonnal!

Hiszi, könnyen végez a „fazonnal”.



Szaporodnom kell, méghozzá most,

s ahhoz szükséges az emberi koszt!

Ekkor hirtelen egy nagy ütést kapott,

az utókorra, egy utódot sem hagyott.

mosquito, biting, female

Fény az éjben

Sötétbe burkolózott a világ,

elborítja az elmét a Gonosz,

elhervad valamennyi virág,

a jó be semmit nem poroz.



Rideg közöny árad az éjben,

lefagy a derű, s pusztul a szív,

megdicsőülve fürdik a vérben,

a sötétség újra magához hív.



A szája szélén csorog a nyála,

büszkén hirdeti a véges véget,

hiszi mindenért neki jár hála,

az emberi fajért eleget vérzett.



Önhitten elámul saját magától,

alantasan, sunyin lapulva nevet,

ám vesztesen kerül ki a csatából,

önmagáért túl sokat nem tehet.



Lesújtva, vértől áztatva jajgat,

utat tör a Fény és apróra vágja,

erejéből új gonosz nem sarjad,

kialszik az örök sötétség lángja.

sun, dawn, nature
Kiss Gyula versei
Powered by  GDPR Cookie Compliance
Adatvédelmi áttekintés

Ez a weboldal sütiket használ, hogy a lehető legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. A cookie-k információit tárolja a böngészőjében, és olyan funkciókat lát el, mint a felismerés, amikor visszatér a weboldalunkra, és segítjük a csapatunkat abban, hogy megértsék, hogy a weboldal mely részei érdekesek és hasznosak.