június 2020 - 3 / 4 oldal - Kiss Gyula versei

Az érzelmek világa

Szenvedünk, s küzdünk, harcolunk és félünk,
nincs más választásunk, ilyen világban élünk.
Szeretünk, bánkódunk, s tétovázóak vagyunk,
az élettől, sorsunktól vajon még mit kapunk?

Mindenkinek megvan a saját problémája, baja,
egyiknek kemény az élet, a másiknak meg laza.
Álmok, vágyak kísértenek minket utunk során,
sokszor későn ébredünk, máskor meg túl korán.

Magány, meg nem értés, megcsalás és bánat,
a fájdalom mely ér, nagyon, de nagyon fájhat.
Csalatkozunk, becsapottak vagyunk, de hiába,
bármily erősen kiáltsuk bánatunkat a világba.

Nem segít rajtunk senki, mi tudunk magunkon,
erős akarattal léphetünk túl a legtöbb bajunkon.
Történjen bármi, létünk legyen bármily kemény,
egy dolog ne hagyjon el soha, éspedig a remény.

A nyugalom percei

Egy férfi sétál a varázslatos parkban,

kezében boríték, szemében könnyek,

ezen a mai megrendítő napon jött ide,

mivel úgy érzi itt sokkalta könnyebb.

Huncut fekete rigó rovarokat keres,

ugrálva nézi, ahogy a járdáról lelép,

ő csak szomorkásan mosolyog rajta,

fájón lehajol és egy virágszálat letép.

Néhány pillanatra eltűnnek a gondjai,

s csodálattal nézi a színpompás fákat,

körbetekint, mélyen szívja a levegőt,

miközben emészti a fájdalmas bánat.

Egykoron fénnyel volt telve a szíve,

remények sarjadtak lelkének mélyén,

megborzongva gondol a szép időkre,

holott már ott táncol a végzete szélén.

Langyos szellő cirógatja végig arcát,

mára a fáradt Nap is pihenőre készül,

rőt sugarai a zöld gyepen megtörnek,

hirtelen megroggyan és a feje szédül.

Leül a közeli padra, benyilall a dereka,

tapogatja, sóhajtozik, s eltorzul az arca,

körbenéz, látja a parkban nem jár senki,

az életben talán ez lesz az utolsó harca.

Kinyitja a borítékot, olvassa a leleteket,

elsápad, mintha kést szúrtak volna belé,

könnyeivel küszködik, az állát vakarja,

látja, amint egy macska közeledik felé.

Elmosolyodik, megsimítja puha szőrét,

a cica dorombolni kezd, s játszik vele,

a nyugalom percei elterelik a figyelmét,

a lelke csupa szép emlékekkel van tele.

A leletek alapján néhány napja maradt,

mégis küzdeni fog a gyilkos kór ellen,

ha netán mégsem sikerülne legyőznie,

legalább a hátralévő idő békében teljen.

Izzó világ

Pusztító napok, izzó világ,

gonosz sötétség mindenütt,

elenyészik az összes virág,

sokan elvesztik mindenük.

Kínzó gyötrelem, fájó élet,

csalódás, reménytelen bánat,

sokat szenved az igaz lélek,

az igazság magára még várat.

Becsapás, félrevezetések sora,

szemfényvesztő, hazug szavak,

ezeknek hinni nem szabad soha,

a valóság a pusztulás felé halad.

Oly kevés az öröm, a jó, a szép,

a becsület a haláltusáját vívja,

s gúzsba kötve szenved a nép,

becsapva a régmúlt időket hívja.

Kapzsi uralom, gyilkos vágyak,

hosszú, emberi nyájak menete,

minden nap rémálommá válhat,

s hullik a becsapottak serege.

Pont ez a cél. Pusztítani és ölni.

Elvenni másoktól amit csak lehet,

így fog az ismert világ összedőlni,

ez ellen csupán a józan ész tehet.

A józan ész, melyből sok is kevés,

a tiszta szív, ami ugyancsak ritka,

a vég előtt talán eljön egy felkelés,

az ébredés lehet a győzelem titka.

Pecás este

Csillagok „szikráznak”‘

az esti égen,

a Hold is járja az útját

az éjben, szépen.

A víztükör felszínét fodrozza

az esti szellő,

e csodás látványhoz nem

hiányzik más, csak egy sellő.

Gondolta ezt Balfék Benő,

miközben óvatosan lépkedett,

s a kis ösvény mentén növényi

szárakat tépkedett.

Arra kellettek neki, hogy a fa

üregéből lárvákat piszkáljon elő,

mivel szerinte az esti pecázáshoz,

ez a fajta csali a nyerő.

A közelében apró villanásokkal

szentjánosbogarak szálltak,

odább a parton, termetes békák

zsákmányukra vártak.

Nemhiába, hiszen volt szúnyog

és egyéb vérszívó bőven,

marták rendesen Benőt is bőszen.

Fájdalmában csapkodott is mindenfelé,

jobbra-balra,

már csak a menekülést fontolgatta,

s nem gondolt céljára, a halra.

Belebotlott egy gyökérbe. A lámpája

a fához csapódott,

miközben a darabjait kereste, úgy érezte,

nem volt még ilyen csalódott.

Nem bírta tovább a fájdalmat.

Ez az estéje odaveszett.

A sötétben nekilódult, újból botlott,

de ezúttal a tóba esett.

Míg a hűs vízből kievickélt a partra,

az járt az eszében, hogy ilyet többé soha!

Az éjszakai horgászatnak még az

ötletét is száműzi magától tova.

Senki nem kerülheti el

A saját fájdalmát mindenki

maga érzi és küzd meg vele,

próbálja legyűrni, tompítani,

miközben a szíve kínnal tele.

Legyen fizikai, akár lélekölő,

percenként égető sajgó érzés,

a szöveteket marcangoló tűz,

emészt, gyengít, mint a vérzés.

Más át nem érezheti a terhet,

elhiheti ugyan, de mindhiába,

tanácsot adhat és megérthet,

a sorssal nem szállhat vitába.

Senki, soha nem kerülheti el

mit reá kiszabott a természet,

bármily jól is küzdjön, végül

egy dolog vár rá, az enyészet.

Nincs osztozás!

Születünk, növünk, s élünk,

olyan sok mindentől félünk.

Kapunk, áhítunk és várunk,

gyakran másoknak is ártunk.

Nehéz az élet, oly sok a teher,

a csalódás árnya sokszor lever.

Reméljük, hogy jó vesz körül,

a végén azonban a gonosz örül.

Ismerkedünk, szépre vágyunk,

mégis kudarcba fullad álmunk.

A kétkedés az úr, emészt a tűz,

körülleng az ármánykodó bűz.

Mindenkinek a másé kellene,

ugyancsak nehéz tenni ellene.

Nagy a kísértés, a kihívás vár,

egy kis öröm mindőnknek jár.

A közösködés nem vezet jóra,

ne hallgassunk az ostoba szóra!

Érzések lángja parázslón hevül,

a bizonytalanság tüze hevít belül.

Az osztozkodásnak helye nincs!

A tiszta érzelem igen nagy kincs.

Eljátszani megéri? Nem, soha!

El a kezekkel a másokétól tova!

Képzett vírus

Vírusok tömege járja a világot,

fertőz embert, állatot, s virágot.

Mindennapos és állandó dolog,

így megy ez mióta a Föld forog.

Egymással versengenek folyton,

elrejtőzhetnek egy leejtett rojton.

Méretük, erejük különböző lehet,

ám a világnak jót egyik sem tehet.

Van köztük, természetes, csinált,

olyan, ki a többiek közül kivált.

Sokuk gyengécske, szokványos,

saját faja között csak kocsmáros.

Mások bandázódnak, s vegyülnek,

a test látványától egyből hevülnek.

Akadnak megalkuvók és álnokak,

legtöbbjük eljátssza, hogy áldozat.

Manapság egyikük kirívó nagyon,

mit ráfordítottak az aztán vagyon.

Keresztezték, képezték, tanították,

rokonaitól sötét erők elszakították.

Ma már azt is tudja, mi az a bolt,

neki biz nem kell kivárnia a sort.

Tudja, hogy csak az ajtóig mehet,

az utcán biz veszélyes nem lehet.

Meg tudja állapítani valaki korát,

időzónaként ott hagyja a nyomát.

Centire tudja, mekkorát ugorhat,

bárkire nézzen, lazán hunyorgat.

Rettegést kelt villamoson, buszon,

a vonaton beles az összes lyukon.

Elvárja a figyelmet, bármerre járjon,

a pánik a félelem mindenfelé fájjon.

Sakkban tartja a Föld összes népét,

televíziók, médiák mutogatják képét.

A maszkokra fittyet hány, csak nevet,

hordják csak, ellene sokat nem tehet.

Hamis hatalommal ruházták fel faját,

azt hiszi birtokolja mindennek a javát.

Pedig csupán eszköz, becsapott szolga,

neki a világ karanténba zárása a dolga.

Hív a végtelen

Kopik az egészség,

s lemerül az elme,

szétfoszlik az élet,

mint a szép kelme.

Változnak az idők,

elszállnak az évek,

voltak igen nehezek,

néha akadtak szépek.

Emlékek maradnak,

megőrzi őket a szív,

a percek elillannak,

a végtelen már hív.

Karját nyújtja felénk,

majd magához ölel,

oly békésen simogat,

mindig itt volt, közel.

Föld-anya visszavág

Évmilliárdok porából megszületett a Föld,

formálták földrengések és izzó vulkánok,

létrejött rajta az egysejtűek világa, s a zöld,

kemény szikláit mosták az óceáni hullámok.

Telt-múlt az idő, felszínén burjánzott az élet,

milliónyi faj tarkította gömbölyded formáját,

az idő előrehaladta egyre csak növelte a tétet,

hatalmas erdők, s mezők borították az orcáját.

Boldogan élvezte az életerőt adó Nap erejét,

folyton változva egyáltalán nem unatkozott,

csodálta a formálódó életközösségek seregét,

kiegyensúlyozott volt, s annak is mutatkozott.

Egy sötét pillanatban a sors nagyot hibázott,

kifejlesztette a leggyilkosabb fajt, mit lehet,

viharfelhők gyűltek, ezernyi villám cikázott,

bánatában nem igazán tudta, hogy mit tehet.

E faj határtalanul, kapzsi módon pusztított,

más élőlényekkel kegyetlenül elbánt rendre,

gonosz, könyörtelen mivolta sosem szundított,

a legsötétebb véres idők sem intették csendre.

Háborúk dúltak rajta, nagyon-nagyot csalódott,

Föld-anya megelégelte mindezt, betelt a pohár,

számtalan sebből vérezett már, szinte halódott,

arra vágyott, inkább borítsa be testét a mocsár.

Hurrikánokat gerjesztett, szökőárakat támasztott,

haragjában és fájdalmában tovább nem engedett,

szárazföldeket süllyesztett, forrósággal fárasztott,

hiszen nála többet még soha senki nem szenvedett.

Sült csirke

Bendő Bálint régóta sült csirkére éhezett,
korgott a gyomra, mire ma hazaérkezett.
Van a hűtőmben csirke?-kérdezte magától,
újabban alig fér el konyhájában a hasától.

Irány a hűtő! Biz gyorsan át kell kutatni!
Elkezdett az élelmiszerek között matatni.
Pakolt jobbra-balra, végezetül megtalálta.
Kevés híján majdnem nyersen megzabálta.

Előkapta a szakácskönyvet, jó recept után,
olvasta a leírtakat, ám csak bámult bután.
Hogy értsem ezt? Mi a fene kellene bele?
Az erőltetett gondolkodástól belilult a feje.

Befűszerezte és a tepsiben tolta a sütőbe,
utána jó kis innivalóért nyúlt be a hűtőbe.
Iszogatott, s egyszer lecsukódott a szeme.
Mire ébredt, a sütő csak szénnel volt tele.

h	K	s	c	p	s	v
1	2	3	4	5	6	7
8	9	10	11	12	13	14
15	16	17	18	19	20	21
22	23	24	25	26	27	28
29	30