Saját alkotásaim
Egy gyengéd érintés és egy kedves mosoly,
egy támogató, érzelmekkel teli ölelés,
s a lélek a búban már nem fogoly.
Szárnyakat kap a szív, s szabadon szárnyal,
megszabadul a sok általa cipelt tehertől,
és leszámol az őt fojtogató árnnyal.
Egy gyengéd érintés, vágyak és remények,
újjáéledő álmok, beteljesülő szerelmek,
a tettek sokszor magukért beszélnek.
Az igazi boldogság, mint a fehér holló, ritka,
oly nehéz rátalálni, s majdnem lehetetlen,
az őszinte, szerető, tiszta szív a titka.
Amennyiben valakinek mégis sikerül rálelni,
jól teszi, ha megbecsüli és sokra is tartja,
hisz így tud az akadályokon átkelni.
Az akadályokon, amelyek még fogva tartják,
és amelyek nem akarják elengedni soha,
ehelyett mindig a markukban tartják.
Az igazi boldogság igen könnyedén szárnyal,
szabadon, felhőtlenül, s nagyon vidáman,
egybeolvadva valamennyi vággyal.
A boldog napok ideje véges, sajnos hamar lejár,
s bár az ünnepi fények még ragyognak,
a szeretetnek a kapuja bezár.
Eltávoznak az álmok, s velük mennek a vágyak,
az ölelések melegét felváltja a közöny,
és visszatérnek a sötét árnyak.
A boldog napok látomásként tűnnek majd tova,
a szívekben újfent zűrzavar uralkodik,
és távozik a karácsonyi csoda.
Ünnepek idején felerősödik a szeretteink hiánya,
és bár tudjuk, többé nem lehetnek velünk,
mégis vigasztalhat, nem éltek hiába.
Most is halljuk szavaikat, látjuk kedves arcukat,
s igaz, hogy mindez csupán a lelkünkben él,
ám vigasztal, megvívták a harcukat.
Megvívták és immáron a végtelen időben élnek,
nem gyötri őket fájdalom, nem félnek többé,
s be kell látnunk, hogy értünk is éltek.
Ünnepek idején az emlékek ismét életre kelnek,
ilyenkor hevesebben dobban meg a szívünk,
s hisszük, bennünk örök életre lelnek.
Ropog a tűz a kandallóban, a lángok táncot járnak,
a szikrák vidám, pattogó hangon szálldosnak,
s a szívek felhőtlen boldogságra vágynak.
Kellemes a meleg, a szoba sarkában ott áll a fenyő,
csodás díszein megcsillannak a játékos fények,
odakint fehérbe öltözött az erdő és a mező.
Este van, a magasban csillagok milliói ragyognak,
nagy pelyhekkel ismét szállingózni kezd a hó,
s a tél állatai csendben örülnek a fagyoknak.
Ezek a szeretet napjai, mindenhol nyugalom honol,
békesség járja át a megfáradt emberi lelkeket,
s eközben kint, a szél a bokrok között kotor.
Ropog a tűz a kandallóban és megterítve az asztal,
sokféle fogás, s az arcokon örömteli mosoly,
ezen az estén senki nem törődik a faggyal.
Nem az ajándék számít, hanem az igaz szeretet,
a tiszta szív és a valódi pozitív érzelmek,
melyekből nem kaphatunk eleget.
A nyugalom, a békesség és a beteljesülő álmok,
az őszinte ölelések új erővel ruháznak fel,
s kisimulnak arcunkon a ráncok.
Nem az ajándék számít, hanem a boldog kacaj,
az örömteli pillanatok, a kellemes emlékek,
s minden szebb lesz, mint tavaly.
Más idők járnak, zordak, sokkal nehezebbek,
fárasztóbbak, kegyetlenebbek és sötétek,
melyben állandóan csak fenyegetnek.
Olyan idők, amelyben kihalnak az érzelmek,
eltompulnak az agyak, szívtelenség van,
és ahol keményen kiölik az értelmet.
Újabban a szeretet maradéka hevesen harcol,
menteni próbálja azt, ami még menthető,
miközben a hatalom gyilkol és sarcol.
Más idők járnak, a jövő koromsötétbe borul,
kegyetlen zsarnokság uralkodik a Földön,
s mindenki nyakán már a kötél szorul.
Szív és szeretet nélkül nagyon nehéz túlélni,
rengeteget kell szenvedni eme világban,
s mindezeken nem lehet túllépni.
A lelketlen lelkűeket ez nem igazán zavarja,
ők elfogadnak minden rosszat örömmel,
s hatalmas felettük a gonosz hatalma.
Mindennap egy újabb keserv, szörnyű teher,
és egyre fokozódó nyomás, tönkretétel,
a sötétség folyvást mérget kever.
Az emberek bizonytalanok, s némán tűrnek,
harc nélkül feladják jogaikat, az életüket,
és eközben teljesen összetörnek.
Szív és szeretet nélkül nem maradhat esély,
némi reményt csak az összefogás adhat,
hiszen egyre hatalmasabb a veszély.
Mindenki a saját sorsának legfőbb gyilkosa,
öntudatlanul árthat a legszebb álmainak,
s ezáltal a rosszakaróinak a cinkosa.
Kiadja magát mások akaratának, kényének,
és elárulja önnön legtitkosabb vágyait,
pofont adva a legbensőbb énjének.
Nem érti a mérgező szavak valódi lényegét,
rettegve néz a lelke érzékeny mélyére,
és elősegíti a vesztét, a végzetét.
Mosollyal leplezi a zavarát, s a gyengeségét,
nem ismeri el a benne lakó szenvedélyt,
s mindenkor tagadja a szenvedését.
Mindenki a csodát reméli, ám nem tesz érte,
s hiába cirógatja meg a remény szellője,
ha úgy érzi végül, nem ezt kérte.
Kigyúltak az ünnepi fények, szállingózik a hó,
fehérbe öltözött a város és a természet,
s befagyott a környékbeli tó.
Fent ragyognak a csillagok, a Hold mosolyog,
az élővilág nagyja a téli álmát alussza,
s a kéményekből füst gomolyog.
Útjára indult a szeretet, benéz minden ablakon,
megmelengeti a vágyakkal teli szíveket,
s nem távozik a holnapi hajnalon.
Kigyúltak az ünnepi fények, az élet megpihen,
béke és nyugalom árad a falak között,
s most nem dúl a harag senkiben.
