Száguldó idő, s viharos percek,
mindennap reánk háruló terhek,
az élet folyama zavaros, nehéz,
a szerencse ritka, olykor benéz.
Végig küzdeni kell keményen,
ez a világ túlmutat az egyénen.
Múló évek varázsa elszáll tova,
s a régi idő nem tér vissza soha.
Kopik az elme, kopnak a sejtek,
a tudás hatalma egyfajta rejtek.
Fájó ízületek, szenvesztő kínok,
sajgó emlékeket felidéző sírok.
Bántó érzetek, hanyatló álmok,
a sors fintora ugyancsak álnok.
Elhiteti a jót, a szépet, a mesét,
mégsem gyógyítja a lélek sebét.
A sebet, mely sohasem gyógyul,
becsap, hogy nem járhatsz pórul.
Holott a valóság csak köd és pára,
az igazságnak bizony nagy az ára.
Míg fiatal valaki, csupán legyint,
hiszi a természet csakis reá tekint.
Később rájön mekkorát is tévedett,
szívébe a remény vágyakat égetett.
Vágyakat, melyeket elemészt a tűz,
s amikhez érzelmi szálak sora fűz.
Azután rálát a valóság miket is rejt,
sok olyat, mit ember meg nem fejt.
Mire megfejtené késő, s már hiába,
senki nem segít és nem száll vitába.
Elbukik a gáton, s nincs benne erő,
mi maradt az kevés, biz nem nyerő.
A szív mindenkiben dobog és él,
új álmokat kergetve már nem fél.
Tudja a múltat és a végzet szavát,
elnyomni próbálja a napok zaját.
Év végén azonban új vágyat táplál,
belső órája ismét indul és számlál.
Remél, hogy minden jobb lesz vala,
végre eléri a mindenségnek a szava.
Ködös álmai valóra válását várja,
a fantáziája sehova be nem zárja.
Belső érzelmek és vágyak serege,
sajna tovább pörög az idő kereke.
Száguldó idő, amely nem várhat,
amelynek múltja sokaknak fájhat.
Tovaszáll a jövő és az álmok felé,
legvégül megérkezik a végzet elé.
