Saját alkotásaim
Kínzó forróság, gyötrelmes percek,
az ember bőre izzad, szinte serceg.
Mintha nem lenne éppen elég baja,
a gyengeségtől nem hallik a szava.
Fáradtan kimerülten teszi a dolgát,
magában sokszor átkozza a sorsát.
Oly kevés az öröm, ami olykor éri,
a végzettől a szenvedése végét kéri.
Keményen küzd, míg erejéből futja,
a helyzet nem könnyű, ezt jól tudja.
Szíve mégis bizakodással lesz tele,
mikor végre feltámad a remény szele.
Gonosz Sötétség uralja a világot,
hatalma nagy a háttérből irányít,
elsorvaszt minden jót, s virágot,
a Nap is az engedélyével világít.
Megmérgez minden tiszta folyót,
bekebelezi a bennük lévő halat,
penészessé teszi az összes bogyót,
lerombolva zúz szét oly sok falat.
Barlangba zárja a világító fényt,
megpróbálja eloltani az izzó tüzet,
ki akarja pusztítani a legtöbb lényt,
s csírájában elölni a fejlődő rügyet.
A Hold is kényszerpályára kerül,
egyre haloványodik sápatag arca,
kínlódásában ugyancsak kimerül,
ám még folyik az igaz fény harca.
Sziklák repedéseiben nő a nyomás,
a Sötétség serege valójában gyáva,
e sereg számára nincs újabb dobás,
hisz végre feltör a mélyből a láva.
Az élet fájó csalódások sora,
becsapottság, megtévesztés,
a kín nem múlik soha.
Fellobbanó érzelmek, mosoly,
a szívben zűrzavar támad,
a helyzet igen komoly.
Sebezhető lélek, bűbájos varázs,
bár kívülről kemény páncél,
belülről izzó parázs.
Rebegő pillák, áhított remény,
felkavaró érzelmi mámor,
a valóság oly kemény.
Félelem a végzetbeli árnytól,
a sors fintora ismételten
elzár majd a vágytól.
Szépség és fájdalom, hit és remény,
az élet gyakorta biz nagyon kemény.
Megértés, szeretet, álmok, s vágyak,
a boldogság magára oly sokáig várat.
Őszinteség, unalom, harag és félelem,
fojtogató a csalódás, gyilkos a sérelem.
Keserűség, nyíltság, szomorúság, bánat,
részvétre az ember olykor hiába várhat.
Könnycsepp az arcon, s félénk mosoly,
a szem, a lélek tükre mégis oly komoly.
A lélek tengerén tomboló vihar is elül,
az érzelmek közül az öröm kerül felül.
Nyugalomra vágyik a világ,
elege van a harcok sorából,
nem kellenek a sunyi viták,
kiábrándult a sötét korából!
Hiányzik a szeretet és a béke,
nem kell a szenny, s gyűlölet,
hagyják az embert élni végre,
térjen vissza varázs, bűvölet!
Ragyogjon újfent a megértés,
a megnyugvás, ölelések kora,
sokszor jobb lesz a megérzés,
a hamisságot űzzük el tova!
Nem hiányzik semmi, mi ártó,
a feszültség maradékából elég,
az értelemre mindez oly bántó,
az aljas réteg a pokolban elég!
Nem kell a félelem, a rettegés,
a pánikkeltés, a ketrecbe zárás,
nem kell a manipulált tettetés,
bizony nem hiányzik a bántás!
A vírus sem, a maszk sem kell,
ahogyan a hazugság sem, soha,
békességet a lelkünk akkor lel,
mikor a rossz száműzetik tova!
Láncban fetreng a világ,
önnön kínja emészti fel,
folyamatosak ím a viták,
békét sajna senki nem lel.
Gonosz cselszövés folyik,
kapzsi érdekek diktálnak,
az elme ebbe belekopik,
hazugságokat firkálnak.
Maroknyi csoport uralma
és bután bégetők tömegei,
senkinek nincs nyugalma,
hangosak a szívek zörejei.
Mesterséges, sunyi vírus,
s félelmet keltő szózatok,
ez az egész egy sötét rítus,
valóra válhatnak jóslatok.
A sötét jóslatai, a végzet,
az ember pusztulása eljő,
a normalitás immár félhet,
s Lucifer a mélyből feljő.
Feljő és kiírt tömegeket,
a maradékot rabbá teszi,
pusztít fiatalt, öregeket,
mindenki javát elveszi.
Hívei erre vártak régen,
így övéké lehet a Föld,
hisz istenek ők az égen,
másokba mártják a tőrt.
Még pislákol az Értelem,
harcra kész és belül lázad,
páncélja csillog, vértelen,
a jók megmentésén fárad.
Elég volt! Kiáltja világgá.
Erejét összeszedve harcol,
gonosz nem lehet királlyá,
a keze újra kardot markol.
Lesújt vele, a szíve vezeti,
táplálja az új remény ereje,
a cselszövést végleg leveri,
véget ér a sötétség deleje.
Az Ígéret felkelt egy napon.
E nap mit hoz össze vajon?
Be kellene tartani valamit?
Esetleg éltetni még valakit?
Gondolkodott, s megrémült,
az erőlködéstől megkékült.
Az adott szó fontos számára,
a betartása nem válik kárára.
Ígérgetni a buta is tud. Tudja.
Erejéből jelenleg ennyire futja.
Sokszor akadályozzák az útját,
nem tagadhatja meg a múltját.
Ő a remény, a vágy az éjben,
gyakran fürdik bájban, kéjben.
Amennyiben elbukna végleg,
semmivé foszlana, de tényleg.
Vihar közeleg, s igen gyorsan.
Emlékek fátylát cibálja a szél,
felszakítva a mély sebeket is,
az érzelmek világa életre kél.
Börtönéből kiszabadulnak ők,
a titkolt, legrejtettebb vágyak,
s végre hosszú rabságuk után,
a széllel újfent táncot járnak.
Felfelé törnek a homályból,
a fény felé tartanak gyorsan,
újabb esélyt kapva, belépnek
az új remény kapuján sorban.
Rózsaszín köd, átláthatatlan fátyol,
reád telepedhet bármikor és bárhol.
Vakká tesz a valósággal szemben,
hatására elalélsz, szépen, csendben.
Könnyűnek, boldognak érzed magad,
s eközben gyakran elakad a szavad.
Már ébren is álmodsz, az űrben jársz,
mindennél csodásabb pillanatra vársz.
Nem jutnak el a füledig mások szavai,
hidegen hagynak a gazdagok javai.
Epekedsz, nem alszol, s nem eszel,
egyetlen pillantástól zavarodott leszel.
Lassan felszáll a köd, tisztul a világ,
láthatóvá válik az összes rejtett virág.
Tisztábban csobognak a hideg patakok,
eljutnak hozzád a hallgatag panaszok.
Látod a reggeli Nap ragyogó fényét,
újra felfedezed önmagad igazi lényét.
Feltárul előtted a lehetőségek kapuja,
s szétoszlik a kétkedés maró hamuja.
Mindig minden állandóan változik,
ahogy a jövő fodra követi a múltat,
az idő kegyetlenül erős sodrásában,
s a történések véges folyamatában,
a fontos döntések sora legtöbbször,
csupán egy szemvillanáson múlhat.
Gyakorta van, hogy ráébredünk erre,
mégis mélázunk, miközben hibázunk.
Legbelül tudjuk, hogy bizony így van,
mégis értelmetlenül tovább vitázunk.
Vágyak, s álmok nőnek a lelkünkben,
ahogyan az új friss fű sarjad a mezőn,
olyan sokszor megbántanak minket,
olyankor csak nézünk üresen, merőn.
Fájdalmunkban úgy érezzük magunkat,
akár egy ártatlan, kicsi, megtiport virág,
nem látunk szorult helyzetünkből kiutat,
hiszen ellenünk van biz az egész világ.
Idővel megnyugszunk, mint a pihenőre
készülő Nap a vöröses árnyalatú éjben,
rá is szolgált, hiszen egész nap kitartóan
rótta szokásos útját, a csillagközi térben.
Tisztul a kép, belátjuk semmi sem örök,
majd a fájdalom, a bánat is elszáll tova,
tudatában vagyunk, ez egy változó világ,
bizakodunk, a rossz nem tér vissza soha.
